Kíváncsika!
Én soha nem tudtam elképzelni, hogy fiam legyen... Esetleg harmadiknak, negyediknek. Amikor a 18. heti UH-án kiderült, hogy fiú, nagyon csalódott voltam. Persze annak örültem, hogy egészséges! Amikor megszületett, persze mindez már nem számított.

De tudtam, hogy addig szülök, amíg nem lesz lányom, illetve az örökbefogadás is felmerült. A második terhességemnél a 18. heti UH-on nem látszott semmi, a baba rettenetesen takargatta magát. Mivel egyik gyerekem sem szerette az UH-t, az orvosom pedig régimódi (azaz "csak" normál vizsgálatot végez havonta), a 31. héten tudtuk csak meg a baba nemét. Elsírtam magam, amikor megmondták, hogy kislány...
A harmadiknál úgy voltam, hogy persze mindegy mi lesz, csak egészséges legyen, de azért ha engem megkérdeznének, én lányt szeretnék!!!
Úgy néz ki, hogy ismét fiú lesz... Most már könnyebb elfogadni, mint öt éve, de irigykedve nézem az utcán a kis rózsaszín "csomagokat" a babakocsikban, ez az igazság...
Nagyon szeretem a fiamat, a kicsit is szeretem már most, de a lányommal kapcsolatban van bennem valami "plusz" érzés...
Úgyhogy én megértelek. Nem tudom, hogy a babák/gyerekek mit éreznek ebből, a fiam mindenesetre nagyon jó és "rendes" kisbaba volt kb. két éves koráig (szülők "beetetése"), de aztán kibújt belőle a kisördög!
Van, akinél ez pont fordítva van: nem tudja elképzelni, hogy lánya legyen. Nem vagyunk egyformák.
Egy háromgyerekes kolléganőm, most már nagymama, mondta egyszer, hogy sajnálja egy picit a lányát, akinek két fia van, és nem szülhet többet, mert majdnem belehalt a másodikba, hogy nem lehet kislánya. Mert szerinte minden anya megérdemli, hogy legyen egy lánya.
Cupicica