Vindo, értem.
Én mondjuk azt az állapotot szeretném elérni, amit 3 éve várok, hogy Ádi oviba megy, napközben dolgozunk, este együtt vagyunk, és este és éjjel nincs meló, csak kivételes esetekben. Engem idegileg most már nagyon megvisel, hogy mindig van vmi, ami miatt nem tudok dolgozni, vagy betegség (Ádinál ez ugye nagyon gyakori, de mi is elkapunk néha ezt-azt), vagy egyszerre beeső ezer határidő. Én nagyon szeretem a szakmámat, de kezdek oda eljutni, hogy ilyen lóhalálában dolgozva még megutálom. Mindig azt remélem, hogy a köv. félév majd jobb lesz, erre dehogy. Mert mindig adnak új tárgyakat (most 3-at), amelyeket a nulláról kell felépíteni, én ezekre nagyon elmélyülten szeretek felkészülni, ami ugye már a hét nagy részét elviszi. És akkor még az összes adminisztratív, tudományszervezési, konferenciázási, cikkírási, olvasási izé, ami szuper, csak aztán időt is adjon hozzá valaki. Úgy érzem magam, mint egy agyonhajszolt menedzser.
Szóval nekem a család és a munka összeegyeztetése napi szintű probléma, úgy érzem, soha nem tudom elengedni magam.
Kevesebbet kellene vállalni, de az nem egyszerű. Ha nem vállalja az ember, amivel kapcsolatban rá gondoltak, leírják, többet nem hívják, ez nem a Máltai Szeretetszolgálat.
Tényleg csak Ádi 1. éve nem szólt a munkáról (bár akkor is csináltam ezt-azt), de az meg másért volt irtó nehéz.
Elfáradtam. És még csak szept. 11. van. (és ez a dátum...)