Jó reggelt! Naná, hogy lesz mindenféle tali! Boni a sisakot megnézem, elképzelhetö, hogy van, de azért nem merek rá még megesküdni.
Julcsi lesz Tolnán is tali, majd kitaláljuk, hogy mikor lesz mindenkinek jó. Föleg a Cseresznye (esetünkben tulajdonnév, ha már rá is tekintettel kell lennünk) részvételi arányát kéne bebiztosítani. Remélem a nap göz erövel süt, víz volt elég, jó nagyok lesznek, most már csak a színre és az ízre kell gyúrni. Persze lehet, hogy a szomszéd eleve ad a cseresznye ízének egy kis rumot, biztosra menve, nem Sziszka?
Mi apró léptekben haladunk. Tegnap elkísértük a páromat autót szerelni és egész jól bírtuk testületileg olyan 7-8 órát. A gyerekek görkoriztak, Dönci Regövel segített a csavarhúzók adagolásánál, én kiporszívóztam a kocsit és lemostam az ablakait.
Elötte való nap megint a barátnöméknél voltunk, náluk föztem két családra, plusz az ö tesójára (utóbbi mindig jön, ha én is vagyok, mert szereti a föztömet gondolom). A barátnöm férje is nagyon szereti, ha a konyhában tüsténkedek, csak azt nem értem, hogy miért nem áll a sarkára és neveli meg az asszonyt. A férj szenved a kosztol, a rendetlenségtöl, a pénzkidobástól és a szar kajáktól, de nem mer nagyon kiállni a véleménye mellett, mert szegény pára kicsit butácska és nyelvi szempontból sem tudja rendesen megfogalmazni a gondolatait, nem ö hordja a nadrágot otthon, ki van az asszony és annak nagyvonalú szüleinek anyagilag teljesen szolgáltatva, tehát kuss a neve. Ha hazaér a müszakból, nekiáll elpakolni, a konyhát használhatóvá tenni, stb. Ketten mondjuk hamarabb végzünk, de ez akkor se állapot. S még nekem tartottak a minap elöadást, hogy a párom nem becsül engem ill. a munkámat, mert sose dícsér és semmi elismerést nem kapok töle, sose teljesíti a vágyaim (utóbbiak nem szaporodnak évek óta és nem is nagyok), de könyörgöm, talán nem lenne rossz egy kis önkritikát gyakorolniuk elöször a saját portájuk elött, mert a barátnöm a buta férjét úgy lekezeli, hogy az már nekem is fáj, ö meg kapálózik és próbál mindenkinek a kedvére tenni. Hiába az ö anyagi biztonságuk, semmit nem ér: a barátnöm lusta és sokat költ meggondolatlanul, a férje meg buta és soakt költ, a kettö együtt fatális a jövöre nézve. Nálunk azért egy kicsit más a leányzó fekvése, mi becsüljük egymást és egymás bogarait, nem tiporjuk egymást sárba és egy madzagot húzunk, nem mindenki a madzag két végét, mint ök.
Hosszas vitát folytattunk arról is, hogy helyes volt-e a mi döntésünk, amikor kivettük a gyerekeket szerdán véglegesen az oviból. Szerintük nagyon nagy hibát követtünk el, mert a gyerekeknek kell a társaság és a nevelöi munka. Mire mi próbáltuk nekik elmagyarázni, hogy mi volt ennek a döntésnek az elözménye. Én lennék az utolsó, aki kivenné a gyerekeit, ha jól éreznék ott magukat, de hetek óta ment a huza-vona, hogy nem akarnak oviba menni, nem érzik ott jól magukat és meg kell, hogy mondjam, én se élveztem éppen az ottani hangulatot. A barátnöm szerint nem kell adni a gyerekek véleményére, oviba menni kell és kész. Hát én ezt nem így látom. Az ovi nem kötelezö, ha megtehetem, hogy otthon maradok a gyerekekkel és még élvezem is a társaságukat, akkor minek menjenek egy közösségbe, ahol nem érzik jól magukat. Annyira azért csak érdemes adni a gyerek benyomásaira és nem pedig szönyeg alá seperni és azt mondani, hogy csak szeszélyesek és kész. Eddig mindig volt alapja az ellenkezésüknek, sok ovit ki is próbáltunk és csak a mi kis megszüntetett ovinkban volt meg az a légkör, amit a gyerekek önfeledten élveztek, ott teljesen kivirultak, míg az összes többiben, mint a kis katonák parancsot teljesítve elmentek, de alig várták, hogy leszerelhessenek fél egykor. Szerintem a barátnöm (családneve Vak és szerintem kicsivel írva is vak, mint jelzö) nem igazán rendelkezik ösztönökkel, nem ügyel a gyerekei viselkedésére és az ok-okozati összefüggésekre. Szerintem nem véletlen, hogy a fia bö 6 évesen is bekakilt, hogy kezelhetetlen és még sorolhatnám, a lánya olyan hisztérikusan és gyorsan beszél, hogy alig érteni a szavait, mert sose érezhetik úgy, hogy figyelnek rájuk a szüleik: meghallják, meghallgatják és megértik öket. Mindegyik a maga módján próbálja a problémáira felhívni a figyelmüket, de hiába. Én minden nap elgondolkozom a gyerekeim reakcióin, hogy mit mondanak és hogy mi történik velül, próbálom analizálni a helyzeteket, az összefüggéseket felismerni és a saját reakcióm helyességét ellenörizni. Igyekszem aránylag kevés hibával dolgozni, mert nem venném a lelkemre, ha a gyerekeim úgy éreznék, sose hallgattuk és értettük meg öket, ha felnöttként a fejünkhöz vágnának dolgokat, amiket egyszerü lett volna akkor és ott kivédeni, amikor éppen történésük volt. Az oviból való kivétel se máról holnapra történt, hanem egy hosszabb folyamat eredményeképpen. Ök voltak a döntés meghozói, öket kérdeztem meg több nap egymás után, hogy egészen biztosan nem akarnak oda többet menni se ma, se honap, se soha többet, nehogy az legyen, hogy alig vettem ki öket, hiányzik nekik valami vagy valaki. Reakció mindkettönél egymástól függetlenül: nem kell többet az az ovi. Nagyon szuperül elvannak és voltak is mindig együtt, ez most sincsen másképpen. Remélem így is marad. Ha majd elköltözünk, akkor az ovi témát is újra fel lehet venni a napirendre, talán máshol több szerencsénk lesz és találunk egy olyan embert, mint pl. a mi Adrink, akinek akkora szíve van és annyi szeretetet tud adni, hogy a fél világ belefér. Sokat gondolok rád Adri, már csak az iskola miatt is. Jól esett, hogy a gyerekorvos a hibát nem Eniben keresve, mondván terápia kell neki meg pszichológus az iskolai teljesítménye javítása érdekében, hanem azt mondta, hogy egy másik iskolai közeg, ahol emberek és nem nagyratörö, öntelt hólyagok adják ki a társaságot. A barátnöm férje szerint minket az iskolában eleve elutasítanak, mert a hírünk megelöz minket: sok gyerek kis helyen, a szülök szabadúszók és nincs saját lakásuk/házuk, viszont nem alkalmazkodnak a társadalmi konvenciókhoz és Eninek ezért vannak gondjai, ezért kéne iskolát váltanunk. Na de kérdeztem én, a másik iskolában nem elöz meg minket a hírünk? Még oda se értünk és már mindenki tud mindenröl? Pláne hogy a fél világot ismerem, így a másik iskolában kikötötteket is... Erre nem tudott mit mondani.
Lassan befejezem, nagyon elkapott a harci ideg. A párom kímérli magát már megint, én meg elballagok a kis segítségeimmel fözni. Aztán ebéd után rokonlátogatás, vár a majomház!
Jobbulást a kis betegeknek!
Puszi: én