Off, csak akinek van ehhez most lelkiereje!
Nem hiszem.
Tegnap este óta egyáltalán nem szólok hozzá, elfáradtam (ez nem dac, ő észre sem veszi, ha én nem szólok hozzá, ő tök jól elvan magának).
De bizonyára fogunk majd zördülni.
Ez a sehová se kimozdulás ismerős.
Szerintem innen látszik, hogy nem összeillő egy pár. Ha begubóznak együtt.
Nálam legalábbis ez mindig védelem, hogy kizárjam a világot, és ne lássam, hogy rosszul döntöttem (nem véletlenül nem megyek most se sehová, ha nem muszáj).
Ha nem a Zurammal voltam éppen (már párkapcsolatilag), egyből kivirultam, megszépültem, felpörögtem, éltem.
Vele meg inkább a belső folyamatok, a kreatívkodás, a gyerekszülés, meg ilyenek.
Aztán valószínűleg elleszek én így is.
Csak sajnálom azt a MÁSIK életet, amit elképzeltem magamnak (kertes ház, befogadott kutyák, kis mindenes műhely hátul, sározás, gyurmázás, kosz, nevetés (!!!! az nagyon hiányzik), spontaneitás (az én uramnak az is túl spontán, ha most szólok, hogy jövő héten lesz valami "váratlan" dolog), kis felhőtlenség.
Tegnap hazajött a Zuram, nekem végül tök jó napom volt, kész lettem a meggymaggal, átültettem a növényem, fújtam buborékot a gyereknek, csinosan felöltöztem, bár a meleg miatt még sem mentem a városba, stb, stb, és pont a zuhany alatt álltam, ami külön jól esett.
Szóval hazajött a Zuram, kinyitotta az ajtót, bejött (karja tele, mert bevásárolt), és a szia után ezzel nyitott: jól kicsesztél velem!!!!
Nekem egyből gyomrom görcsbe, mit csináltam már megint rosszul.
Kiderült, hogy az elrakott szatyrok közül egy szakadtabbat vitt, ami nem bírta el 6 tej súlyát, és a parkolóban elengedett...
És máris éreztem, ahogy a jókedv elillan, és már nem is jött vissza.
És ez így van nap, mint nap. Ő hazajön, és az addigi jókedvünk (övé is akár) oda.
Nem feltétlenül ő az oka egyedül, de tény, többször látja meg a rosszat, mint a jót.
Én meg már belefáradtam a szomorkodásba, idegességbe, méltatlankodásba, örömtelenségbe...
Most nagyon gyűlölöm azt az életet, amit élek...
ON