2. baba: én bizony bevállalnám. Nekem a szülés nem volt borzasztó élmény, sokkal hosszabbra és rosszabbra számítottam. Erről jut eszembe, még nem is osztottam meg veletek.
Na szóval (készüljetek, hosszú lesz).
Márti születése
1. IKEA, minden hétfőn
Valószínűleg nemsokára a feledés homályába vész, hogy 2009. márciusában az IKEÁ-ban svéd húsgombóc akció volt. Ezért – no meg azért, hogy találkozzunk, beszélgessünk – három kolléganőmmel, Mártival, Andival és Edittel 03.16. óta hétfőnként odajárultunk. Jókat nevetgéltünk, megbeszéltük a munkahelyi dolgokat (ahol a gazdasági válság hatása igencsak kezdett érződni), és csak úgy egyszerűen jól éreztük magunkat. Már első alkalommal záróráig maradtunk, úgy mentünk ki az utolsó vásárlókkal az épületből. Második alkalommal – 03.23. – én már úgy voltam, hogy én már biztosan nem fogok tudni menni, hiszen az már a betöltött 39. (azaz 40.) héten lesz, addigra biztos megszülök. Hát, nem így lett. Ismételten jól éreztük magunkat, annyit nevettünk, hogy a hasam is belesajgott. Mondanom sem kell: záróráig maradtunk
Na, a lányok megszervezték, hogy harmadik alkalommal is találkozzunk. Mondtam, hogy éééén? már tuti nem megyek. 03.28. volt a számított dátumom szülésügyileg és arra számítottam, hogy kisbabám inkább előbb jön, mint később. Semmi jel nem utalt ugyan rá, se közérzetben, se hangulatilag, se fizikailag. Szóval eljött 30-a, hétfő, és kisbabám még sehol. Én meg annál virgoncabban, minden előérzet nélkül. Nappal még sokfele voltam: háziorvosnál táppénzpapírért, nst-n a kórházban, onnan beugrottam a munkahelyemre leadni a tp-papírt, majd haza. Ebéd után, IKEA előtt volt egy félórám ledőlni pihenni – ki is használtam, jó mélyen elaludtam. Párom csodálkozott is, hogy csak ilyen keveset pihentem? Mondom: mennem kell, várnak a lányok az IKEÁ-ban.
2. A kezdet
A helyszín: IKEA, Örs vezér tere, étterem.
Személyek: Márti, Edit, Andi és én
Végigálltuk a sort, szinte fel sem tűnt, hogy várakozni kell, hisz jól elvoltunk közben. Mindenki mást evett, én pl. már meguntam a húsgombócokat, így maradtam valami salátánál. Ismét jókat nevettünk, Márti mesélt a legkisebb unokájáról, Kristófról, témánál voltunk. Egyszercsak éreztem (20.15 körül), hogy odalent valami kis buborék kibuggyan, majd jön egy nagyobb – és az is kibuggyan. Megmerevedtem pár pillanatra (a lányok azt mondták, tiszta vörös lettem), gondoltam, vagy itt áztatom el a széket, vagy el kell jutni valahogy a vécéig. A vécé meg – hiába nem volt messze – ha az emberből bugyog ki a magzatvíz, mégiscsak messzinek tűnt. Kérdezgettek a lányok, hogy mi van, de valahogy nem tudtam nekik válaszolni, csak nyúltam a telefonhoz, szólni páromnak, hogy gyorsan jöjjön értem. Majd a derekam köré csavartam a dzsekimet és a lányok kíséretében gyorsan a vécé felé szaporáztam a lépteimet. Valamivel később (Andi betétje és egy csomó vécépapír segítségével) lejutottunk a földszinti bejárat melletti vécéhez, ahol később párom összeszedett.
Ez alkalommal nem maradtunk záróráig, csak majdnem.
3. Készülődés a kórházba
Az autóból felhívtam a szülésznőt, hogy mi a helyzet. Az a vicc, hogy épp reggel írtam neki sms-t, hogy szerintem már áprilisi lesz a baba, annyira nem érzek semmi készülődést. Mindenki azzal jött, hogy fészekrakási ösztön, majd meglátom, hogy előtte elkezdek takarítani, pakolni. Hát ez nem jött be.

Na jó, pár nappal előtte (a kiírt napon…) kiköltöztettük a zongorát, mert különben babástul már nem fértünk volna el, de az nem a fészekrakó ösztön miatt volt, hanem mert muszáj volt…
A szülésznő mondta, hogy 3-4 óránk van beérni a kórházba, nem kell nagyon sietni, de annyi idő alatt azért érjünk be: a fájások az elkövetkező félórában is megindulhatnak, de az is lehet, hogy csak 12-14 óra múlva jelentkeznek.
Így én ráérősen készülődtem. Megnéztem a listát, hogy mit kell még betennem a kórházi pakkba és 22.30-kor ledőltem egy félórára. Pihenni ugyan már nem tudtam, mert mensis görcsök jöttek, de azért jólesett. (Visszagondolva, ezek már ötperces fájások voltak: a 30 perc alatt 6 db-ot számoltam össze, de akkor nem esett le, hogy ez már az.) 11-kor elmentem zuhanyozni, majd szép lassan elkészültem. Éjfél után pár perccel indultunk a kórházba, ahova ½ 1 körül értünk 03.31-én. Az autóban már volt olyan, hogy 2 görcs között csak 3 perc volt… mondtam páromnak, nem kell sietni, szerintem még rengeteg időnk van.

(Bár már kezdtem sejteni valamit...)
4. A kórházban
A kórházban egy kedves szülésznő nyitott ajtót a szülészeten. Mondtam: jöttünk szülni.
Bevezetett a vajúdóba, ott lepihentem addig, amíg át nem mentem az egyik szülőszobára nst-re (1-től kb. ½ 2 utánig). Párom addig kint várakozott a szülészet előtt, mert ebben a kórházban az a szabály, hogy amíg nincs 3 ujjnyi a méhszáj, addig az 5 ágyas vajúdóban lehet vajúdni, onnantól kezdve pedig párunkkal a szülőszobán. Párom arra várt, hogy megvizsgáljanak és utána vagy hazamenjen, vagy maradjon, helyzettől függően. Az események azonban felgyorsultak… Már nst közben kezdtek erősödni a görcsök, kellett is lélegeznem rendesen. Majd visszamentem a vajúdóba (előtte gyorsan hánytam egyet a szülőszoba kézmosójába), ahol próbáltam „aludni”. Feküdtem az oldalamon, ha jött egy görcs, lelélegeztem, majd „aludtam”. Éreztem én, hogy már elég sűrűn jönnek… Ja, közben valamikor megvizsgált az ügyeletes doki, mondta, 2 ujjnyi elsimult méhszáj… mondom páromnak, erre ő: hűha, akkor le kell mennie a kocsihoz a kispapa cuccért… mert hogy ő is arra számított, hogy még simán hazamegy és majd riasztjuk. Betette a csomagokat a szülészet elejére (én gyorsan megint hánytam egyet közben, épp utamba akadt egy másik kézmosó

) és rohant le a kocsihoz. Közben a szülésznőm is megvizsgált, azt mondja, már eltűnt a méhszáj… előtte a folyosón mondtam neki, hogy már erősen tolószerűek a görcsök - olyankor úgy fújtattam, mint egy ló. A vizsgálószékről már alig tudtam lejönni, de még át kellett ballagnom az épp egyedüliként szabad szülőszobára – a szülésznő kért, hogy próbáljam hosszítani a lépéseimet, hogy odaérjünk… próbáltam, és oda is értünk. A szemem sarkából láttam, hogy páromnak szólnak, öltözzön át hamar, mert itt mindjárt baba lesz – senki nem számított rá, hogy ilyen gyorsan eljutunk a végkifejletig… ekkor volt kb. ¾ 4.
5. A szülőszobán
Én már a szülőszobán voltam, lefeküdtem az ágyra, és lélegeztem, amikor jöttek a görcsök. Nem akaródzott még kiengedni a babát, főleg, hogy párom még nem volt mellettem és a szülésznő is kiment (mint kiderült, páromat sürgette, hogy siessen, jöjjön, mert lemarad a babáról

). Jött a doki is és attól kezdve már ki sem ment. A szülés részből annyira emlékszem, hogy megkérdezte a szülésznő, kényelmes-e így feküdnöm, vagy másképp szeretnék helyezkedni. Csak bólintottam, hogy jó így, energiám se lett volna bármiféle más helyzetet kipróbálni. Mondták, hogy ha jön a fájás, nyomhatok nyugodtan és emeljem a lábamat, úgy könnyebb lesz nyomni. Na., ez a lábemeléses mutatvány nem ment, de szerencsére mindannyian segítettek: a doki a bal lábamat, a szülésznő a jobb lábamat támasztotta, páromat pedig megkérték, hogy amikor nyomok, hajlítsa előre a hátamat. Mindez nagyon jó volt, segített, nem kellett erre külön erőt pazarolnom. Néha megpihentem, közben a szülésznő nézte, hogy tágul-e rendesen a gát. Mondta a dokinak, hogy szerinte nem kell vágni, fog ez menni anélkül is. Egyik pihenésemnél mondta, hogy most nyomjak egy kicsit, meg még egy kicsit – és így lassan kiért a KISLÁNYUNK.

Placcs…

és rögtön elkezdett nyekeregni. (4.20-kor) Én még fel sem fogtam, hogy idekint van és már ott volt a hasamon. A köldökzsinór szinte azonnal abbahagyta a pulzálást, István elvágta. Ekkor mondták, hogy nyomjak még egyet – kint volt a méhlepény is.
Kérdezték a lányunk nevét, mondtam: Márta.
Majd jöttek a csecsemősök, megmosdatták, megmérték stb. - ami ilyenkor szokás. Apuka megkapta kézbe a kis csomagot, a doki pedig nekiült összeöltögetni a járatot, amit a kisleány odalent kifúrt magának. Márti ugyanis kicsit felszántotta a könyökével az utat, szépen átölelte az egyik vállát a másik kezével és így bizony több hely kellett neki, mint ami volt. Öltögetés után még egy ideig együtt maradtunk a szülőszobán, most már családként.
Hát így történt.
