Nem bíztam a véletlenre, inkább gyorsan elmentettem az előbbit.
Szóval: negyedszerre, három gyors és egyszerű szülés után, nanaá, hogy nem ment minden simán.Okt. 28-án mentünk az első nst-re, a babával minden rendben volt, a vércukrom is tökéletes, de a vérnyomim 180/120... azonnal ott akartak tartani, de mondtam, én most hazamegyek, el kell rendeznem a családot, ha bármi baj van azonnal visszajövök. Persze a dokimmal egyeztettem.Othon óránként mértem, de nem javult, így másnap reggel összepakolva irány a kórház. A dokim megvizsgált, akkor egy kicsit megnyugodtam, mert azt mondta, semmi pánik, gyógyszerrel megpróbálják beállítani a vérnyomást, de a baba jól van, meg "nem szívesen vagdosnám össze három normál szülés után." Kicsit jobban voltam, de persze idegesített a tudat, hogy a férjem egyedül birkózik otthon a három gyerekkel (azért le a kalappal előtte, mert egész jól bírta a 10 napot, bár azért a lakás kicsit romos lett

). Teltek a napok, szerencsére szimpi szobatársaim voltak, persze mind frissen szültek, de bébiszitterkedtem és egész jól szórakoztam. Eljött a hétvége, már vártam a hétfőt, hogy akkor lehet, hazamehetek. Nem volt semmi jóslódolog, csak szombat este néhány erős, összevissza keményedés, meg fájt a derekam, ezért kimentem a folyosóra "sportolni", sétáltam le.föl, ez jól esett. Persze megint vacak éjszakám volt, pocsék ágy, frissen szülteket hoztak, egy baba iszonyúan ordított órákon keresztül, azért sikerült valamennyit aludni. Éjjel 2-kor felébredtem arra, hogy pisilni kell, felültem ÉS elöntött valami, de nem kicsit...alig bírtam felkászálódni.Kimentem szólni a nővérnek, az annyit mondott:megnézném, biztosan a magzatvíz folyik-e. Erre kiröhögtem, hogy az egész hálóingem vizes, és most is folyik a víz...mit gondol mi lehet.
Kezembe nyomta a papírjaimat és szólt a szülőszobán, hogy jövök.Bár én inkább másztam, mint a nyugdíjas csiga...
Semmi fájásom nem volt, de gondoltam, majd csak lesznek.
Telefonáltam a férjemnek, hogy jöjjön be, közbe megjött az ügyeletes orvos, megvizsgált és akkor rám tört a pánik, mert egyfolytában azt mondogatta "én még ilyet nem láttam", ultrahangot kért...nyíló méhszáj, de a baba egész fent volt, a fejét nem érte el - fekvés, mert előreeshet a köldökzsinór.Feküdtem a vizes lepedőkön, rázott a hideg, pocsékul voltam meg egyedül és akkor visszajött a doki azzal, hogy a fogadott orvosom elutazott piszok messzire és nem ér vissza...(egyikünk sem gondolta, hogy szülni fogok vasárnap). Egy világ omlott össze bennem - a megszokott, biztonságot adó dokim nem lesz itt, mi lesz velem?!
Közbe megjött a férjem, én meg felkelhettem végre pisilni, meg kaptam száraz holmikat. És előbb 10, majd ötperces fájások jöttek, a baba kicsit lejjebb szállt, így sétálgathattam, de aztán annyira fáztam, hogy a vajúdókád szélére ülve meleg vízzel zuhanyoztam a pocakomat.
Reggeli váltás is megtörtént, de még csak 3 perces, nem túl erős fájásaim voltak.Ennyi idő alatt még az első gyerekem is megszületett...
Aztán egyszercsak nem volt több fájás, időnként valami, de semmi szülesztő dolog.
Jött a váltás doki, és szerencse a szerencsétlenségben, hogy ő volt az ügyeletes, mert sokat segített:egy fiatal doktornő.
Azt mondta, muszáj lesz az infúzió, mert több mint hat órája megrepedt a burok, nehogy fertőzés legyen, meg jó lenne oxitocin, mert így nem haladunk sehova.
2-es számú pánik:infúzió?!!!még soha... de úgy bekötötte, hogy meg se éreztem, kár volt félni tőle
Az oxi persze meghozta a fájásokat, azokat a magamtól is jól ismert erőseket...amiktől az ember a falat kaparná. Feküdtem és fájtam, de mondogattam, haladunk, haladunk.A szívhangmonitort néztem, számoltam a fájások alatt,meg lélegeztem lassan, egyenletesen.Aztán eljött a holtpont, a méhszáj még csak bő két ujjnyi,majdnem sírtam, hogy nem bírom tovább, annyira fáj és semmi látszatja...a szülésznő fogta a kezemet és vígasztalt. Aztán egyre erősödött minden, a fájásoknál a férjem kezét szorítottam. De ezek is olyan furi fájások voltak, amilyet még sosem tapasztaltam, az eleje normál fájás, de a végén, mintha nyomni kellene.Szalasztottam a férjem a dokiért, hogy nézzen meg: a méhszáj majdnem eltűnt, de a baba még fönt van _ mindez röpke 20 perc alatt. Feljebb ültem, hátha hat a gravitáció.Így telt el kb 10-15 perc, aprókat kellett nyomnom a fájások alatt. Aztán egyszerre csak igazi tolófájások jöttek, de iszonyú erősek és a másodiknál éreztem Balázs fejét ahogy feszít.Ordítottak, hogy tartsam vissza, ne nyomjak, mert semmi sincs előkészítve, telefonáltak a csecsemősöknek... én közben lihegtem, majd meghaltam annyira fájt, aztán mehetett:a következő fájásra, mint palackból a dugó Balázs kivágódott a külvilágra...odatették a hasamra - lilás volt és magzatmázas, de gyönyörű!
Aztán apukája fényképezte míg ellátták és ruhát kapott.
Engem is elláttak, a gátam nem repedt sehol ezzel nem is volt baj, de a méh kitisztítása és fertőtlenítése eléggé kellemetlen volt, de utána megkaptam a fiamat és a két órát együtt tölthettük az új kis jövevénnyel, aki a 37.hétre 2480 grammal és 48 centivel született. Ügyesen szopizott, meg nézegetett a nagy, kék szemével...olyan furcsa volt elgondolni, hogy ő a második fiam, meg most már négyen lesznek...de ezért a az érzésért bármennyit szülne az ember, még akkor is ha fáj és nehézségek vannak, mert olyan csodálatos érzés ÉLETET ADNI a gyermekünknek!
Hát most ennyit, mert a fiatalúr felébredt és enni kíván.
Mindannyiótoknak sok tecsit, türelmet és sok szép percet a babákkal!
Zsuzsi