Sziasztok lányok!
Niki örülök, hogy te is megvagy, jelek szerint javulóban! Fel a fejjel!
A német szülökhöz intézett a Spiegel német lap egy cikket, idézek belöle, de felrakom a linkjét is, akit érdekel, bepillanthat egy átl. német kiskorú életébe...
...
"Vor allem in der Ein-Kind-Familie forderten Eltern häufig eine enge, harmonische Einheit, und das Kind müsse "das Funktionieren" der "glücklichen Familie" nach außen hin dokumentieren. Die Deutschen liebten ihre Kinder durchaus, sagt Bergmann, "nur ist es eine eingeschüchterte Liebe, eine, die keinen Blick für die Zukunft hat, sondern auf die Befolgung der Normen der Gegenwart starrt, eine, die in sich selber ohne Gelassenheit und Großzügigkeit ist und insofern ohne Vertrauen in das eigene Elternsein".
...
Eltern sollten sich doch bitte entspannen, was die frühe Entwicklung ihres Nachwuchses angeht, schreibt der amerikanische Forscher John T. Bruer in seinem Buch "Der Mythos der ersten drei Jahre": Man solle nicht vergessen, dass "Menschen äußerst anpassungsfähig sind und dass unsere Kinder über eine bemerkenswerte Widerstandskraft verfügen". Was das Kind brauche, sei das, was Instinkt und gesunder Menschenverstand einem sagen: liebevolle, sprachliche Zuwendung, Spielen, Singen, Vorlesen, Körperkontakt."
Ez tényleg így van. Néha én is elgondolkozom azon, hogy jó úton járunk-e a gyermekeinkkel, életrevalónak neveljük öket, vagy teljesen életidegenül, mert nem rohangálok velük reggeltöl estig különórákra!? Nekünk az a hittvallásunk, hogy legyen a gyereknek legalább 6 év gyerekkora, hogy legyen döntési szabadsága, felelöségtudata, meg ami még józan emberi ésszel kellhet a mindennapok megszervezéséhez. Megyek a lányokkal tornázni, ide-oda, de nem nyüstölö, öket mindenféle elvárásokkal. Anno anyámék is nagyon jót akartak nekünk, de elvetették az elvárásaikkal a súlykot és én nem voltam boldog a börömben, nem éreztem hálát, csak félelmet és kétségbeesést.
Sokakat ismerek az ismeröseim ill. a párom rokonai között, akik halálra fejlesztik a gyerekeiket, nem hagyva nekik az önálló gondolkodásra se idöt.
Mi inkább arra összpontosítunk, hogy feltárjuk elöttük a világot, az összefüggéseket, a többi már az ö dolguk. Én szenvedtem, mert nem zenélhettem és énekelhettem, viszont minden más, ami nehezen ment, csinálnom kellett. Eredménye: nem tudok akkor se angolul, pedig legalább 8 évet invesztáltak bele a szüleim, de kottát se tudok olvasni vagy hangszeren játszani, hiába van majdhogy abszolút hallásom... A zene mellett a technika érdekelt, de tornásznak se voltam utolsó, pedig nem voltam termetre szabvány méretü, viszont csupa izom. Régi szép idök. Amikor a férjemmel összeköltöztem, legalább kiélhettem a technika iránti érdeklödésemet minden szinten, szerelhettem autót, heggeszthettem, fúrhattam, faraghattam kedvemre. Olyan jó látni, hogy a gyerekek ösztönösem ráéreznek dolgokra, jól áll a kezükben a csavarhúzó, mennek apjukkal autót szerelni, mert az izgi, vagy velem bútort javítani, barkácsolni kicsinységeket, hogy szeretnek múzeumba járni, festeni, rajzolni, énekelni, zenét hallgatni (hiába vannak mesekazettáik pl., állandóan Beethoven és Mozart megy náluk, de Eni más zeneszerzöre is bukik, ha szabad cd-t választania), mozogni. Kell ennél több egy gyereknek? Rosszul csinálom/-juk?
Az idö igazolni fog, vagy jó, vagy rossz értelemben. Cél: legyen kenyérkereseti lehetöség a kezükben, boldog és kiegyensúlyozott barátságos felnöttek legyenek, legyen gyerekük, egy szeretö partnerük és szeressék testvéreiket, szüleiket, stb. Ez is egy halom elvárás, nem?
Hát én most ettöl a cikktöl ilyen eszmefuttatásra telt tölem.
Nyugodalmas tejben/tápszerben gazdag vagy éppen szegény - kinek mi kell - éjszakát kívánok!
Barbi