A történet úgy kezdődött, hogy 31 hetes terhesen a terhességem során felmerült méhlepény/vérnyomás-problémák miatt megismételt ultrahangon kiderült, hogy a méhlepényem fokozottan rezisztens, vagyis kezdett csődöt mondani. A baba méretei alapján jóval kisebb volt (kb. 3-4 héttel), mint amekkorának 31 hetesen lennie kellett volna.
Fentiek okát az orvosok sem tudták megmondani, csak találgatni lehet, hogy Domi miért nem nőtt a méhemben. (talán az egyik gyógyszer – béta-blokkoló hatása
Befeküdtem a kórházba.
Ahogy teltek a napok, jött mégegy ultrahang. Akkor nem mondtak szinte semmit. Utána már gyanús volt, hogy miért jött egy gyors nst és egy tüdőérlelő-injekció. (
A nagyviziten bebizonyosodott, amitől tartottam. Közölték, hogy nem kockáztathatunk, a baba nincs életveszélyben, de mivel már nem fejlődik odabent, nincs értelme várni, kapjuk ki császárral. A késlekedés esetlegesen kárt okozhatott volna Domiban, mivel a méhlepény elöregedésével csökken az oxigén/táplálék-ellátottsága.
Igazából kész tények elé állítottak, meg sem kérdezték, hogy hozzájárulok-e a császárhoz (csak írásban
A műtét előtti éjszakát már úgy kellett eltöltenem, hogy tudtam másnap reggel mi vár rám..
A történethez tartozik még, hogy a fogadott orvosom éppen Pesten tartózkodott, egy tanfolyamon egész héten. Így alig tudtam vele értekezni. Szerencsére a lelkiismeretességének köszönhetően a műtétet ő végezte el, pedig programja lett volna.
A műtét napja: az én műtétem ún. programozott császár volt. Ez azt jelenti, hogy nem igényelt sürgősségi ellátást a baba kivétele, mivel nem volt életveszélyben. Ebből kifolyólag ment a tipródás, hogy hánykor is műtsenek. Ez nekem kicsit nehéz volt, főleg hogy egy napot kaja nélkül kellett kibírnom.
Mindenféle előkészítés nélkül fél 9kor reggel már a szülőszobán találtam magam. Ott a szülésznő rögtön elkezdett böködni (infúzió bekötése, antibiotikum-teszt).
A nővérem, mint egészségügyi dolgozó volt velem. Majd befutott a férjem is. Az antibiotikum-tesztek mindegyike allergizálta a bőrömet, így nem kaptam semmit sem műtét közben. (
Egyre türelmetlenebbül feküdtem a szülőszobán kiterítve, mikor közölték, hogy ismét sürgős esetet hoznak. Vagy beelőzzük az én császárommal, vagy kivárjuk. De mondták, ha kivárjuk, akkor nem biztos hogy jut inkubátor. Na nem volt elég bajom, még idegeltek is..közben meg egyre jobban kellett volna pisilnem – de nem engedtek ki már, mivel az infúzió be volt kötve.
Ja a dokim végig ott volt, és minden kérdésemre válaszolt (mert ugye jogászként én nagyon sokat tudok kérdezni
Jó akkor, gyors döntés, mégis mehetek a műtőbe. Saját lábamon kellett átkullognom, felfeküdnöm. Onnantól pikk-pakk mentek a dolgok. Megjött az anesztes orvos. Ő nagyon jó fej volt, már műtét előtti napon elmondott mindent a császárról, az EDA-ról.
Mielőtt megkaptam a spinális érzéstelenítést (mivel neki háttal voltam), mindent mondott hogy mi fog velem történni.
Volt egy hideg spray – amivel lefújt, majd mondta hogy most lesz egy szúrás. Éppen zörgött valaki a sarokban, így a szúrás abszolút nem fájt. Olyan volt, mint egy szúnyogcsípés.
Kb. 1-2 perc múlva már zsibbadtam. Gyorsan bekötötték a katétert (azt még éreztem kicsit). Majd gyors megkönnyebbülés (elindult a pisi kifelé
Akkora késztetést éreztem arra, hogy megmozdítsam a lábaimat, de nem ment. Gyak. Le voltam oda fagyasztva/szögezve.
Közben ment a karomon a vérnyomás-mérés ezerrel. A pániktól az elején kicsit magas volt a vérnyomásom, de a fejemnél egy olyan aranyos műtősnő állt, hogy teljesen lenyugodtam. Na meg az érzéstelenítésnek vérnyomás-csökkentő hatása volt.
Gyorsan letakargattak (amire mérges is voltam – mert nem láttam semmit a műtétből..
A saját dokim állítólag jól megcsípkedett, hogy biztos el vagyok-e már kellően érzéstelenedve. Természetesen semmit sem éreztem belőle.
Mondtam nekik, hogy szóljanak, ha már vágnak. Az érzéstelenítés ellenére akkora kiváncsiság volt bennem (meg pofázhatnék
Akkor mondta az orvosom, hogy „jól van Szilvi, megvan: kisfiú, igen pici”. Na ezen beparáztam eléggé. Mondták, hogy 1100 g (valójában 1150 volt).
Ehhez jött még, hogy beadták az oxytocint (méhösszehúzó) az infúzióba, amitől egy „csöppet” rosszul lettem. Elárasztott a meleg, tiszta piros lettem, az ájulás környékezett.
Majd szomjan haltam a műtét közben, de sajnos nem engedtek inni. Így a jóga által megtanult légzési technikával a pánikot is átvészeltem. Majd ez az állapot hamar elmúlt. Közben továbbra is ideges voltam, így megkérdeztem a fejemnél lévő kedves nőcit, hogy megvan-e mindene a Dominak, merthogy semmit nem mondtak. Megnyugtatott, hogy ép mindene és mozog. Állítólag fel is sírt.
Sajnos nekem nem mutatták meg egy pillanatra sem, mivel nem lélegzett – azonnali lélegeztetést igényelt. Kicsit csalódott voltam, de a gyerek érdekében még ezt is elfogadtam.
Kint az üvegajtónál állt végig a férjem és a nővérem. Készült fotó is Domiról a műtőben.
Varrás: ezután gyorsan nekifogtak a varrásnak. Ez a szakasz jó unalmas volt és viszonylag hosszú. Azt tudom, hogy nagyon precíz munkát végzett a dokim, még izmokat is összevart, hogy ne legyen a hasam petyhüdt. Ami zavart, hogy olyan érzésem volt, mintha a gyomromon lenne egy szerszámostáska és dobálnák rám a szerszámokat.
A dokik-műtősök kellemesen beszélgettek, lazultak (én kevésbé
Innentől már nem történt semmi lényeges. Átemeltek egy hordágyra, magamat továbbra is ólomnak érezve – szédültem ahogy toltak hatalmas sebességgel a postoperatív osztályra.
A fejem a műtét közben szándékosan egyszer sem emeltem meg, nem is szívesen forgattam, mert tudtam, hogy akkor utóbb szörnyű fejfájásom lesz az EDA miatt.
Műtét utáni órák: ezek azok, amikre nem túl szívesen emlékszem..ha a nővérem nem lehetett volna velem, akkor én ott idegösszeroppanást kaptam volna
A hozzátartozókat (köztük a férjemet is) kb. 2 percre engedték be. Ha a tesóm nincs ott, még a kontaktlencsémet sem tudtam volna kivenni (én hülye, persze sminkben és kontaktlencsében mentem a műtőbe
Míg folyt az infúzió az oxi-val, addig nagyon görcsöltem. Éreztem, ahogy az érzéstelenítés megy ki. Sajnos legelőször a derekam/hasam kezdett el fájni, majd a lábamat éreztem már zsibbadni. Pár óra múlva már mozgatni tudtam a lábamat, végül fel is tudtam húzni. Mindenki mgnyugodott, hogy nem bénultam le.
Este 10-kor fel kellett kelnem..sétálni..ez nagyon fájt, de biztos kellett. Közben, míg a postoperatívon voltam – ment a „molesztálás”..vérnyomásmérés, injekciók tömkellege. Szerencsére aludni hagytak, bár hajnali 4kor ébresztettek, hogy keljek fel mosakodni. Nem akarom részletezni, hogy milyen volt az ágy alattam – mivel betétet nem adtak, mert a katéter még be volt kötve. Reggel 7re megjött a nővérem, ki kellett mennem hozzá a folyosóra! Egyedül! Majdnem elájultam, mivel már annyira ki voltam éhezve. Gyorsan visszatámolyogtam, kaptam enni, az megmentett. Reggel már a férjemmel és nővéremmel tolókocsi segítségével átmentem a kórház másik szárnyába, a kisfiamhoz.
Az utóbbi élmény a fent leírt szenvedésekért teljes mértékben kárpótolt.
Nem ragozom tovább, így is túl hosszú lett. Talán valakinek még hasznosak lesznek az általam leírt tapasztalatok.



















