Na, megírtam végre a kórházi élményeimet is. Kicsit hosszú lesz, sorry.
Az első éjszaka nem tudtam aludni, valószínűleg az adrenalinlöket miatt – folyamatosan a történtek mentek a fejemben. Tündit beadtam éjszakára az újszülöttrészlegre, mert ezt tanácsolták – de most már tudom, hogy felesleges volt, úgysem igazán tudtam aludni, csak hajnalban pár órát. Sajnos másnap délelőtt a szobatársamat hazaengedték és kaptam egy másikat. Na, ez az istencsapása volt… Most már tudom, hogy akármennyibe is kerül, legközelebb kizárólag egyágyas szobába vagyok hajlandó menni!!! Amúgy is gyűlölöm a kórházakat, szerintem semmi keresnivalója nincs egy megszült nőnek egy ilyen egészségügyi intézményben, de egy ilyen szobatárssal megfejelve, maga volt a pokol. Úgy éreztem magam, mint egy női börtönben – látogatás csak az üvegajtón kívül, folyton jöttek vizitelni, meg hőmérőzni, meg kajáltatni stb. A szobatársam az a fajta volt, akiben a minimális tapintat sincs meg, amelyet a beszédkényszerrel párosított. Vagyis non-stop beszélt, nem törődött azzal, hogy esetleg a gyermekemmel szeretnék amennyire lehet kettecskén lenni, vagy egyszerűen csak pihenni. Ráadásul folyamatosan azt éreztem, hogy ő milyen egy fasza anyának érzi magát, és bezzeg az ő gyereke milyen szupi, míg az enyém „sírós”. Pedig szerintem Tündi egyáltalán nem nehéz gyerek. Kifejezetten jól alkalmazkodó, jól megnyugtatható baba, és ha itthon lettem volna, akkor senkit nem zavart volna a sírása, ami teljesen normális volt.
Nagyon vegyes érzéseim maradtak a kórházi személyzettel kapcsolatban is. Igazából mindenki nagyon kedves volt, segítőkészek is voltak, de csak addig a szintig, amíg nem kellett túl személyre szabottnak lenni, vagy igazi segítséget nyújtani. Az első nap az egyik csecsemős el is mondta, hogy ha azt szeretném, hogy velem foglalkozzanak, akkor bizony csecsemőst kell fogadnom… Az egyetlen bajom nekem a mellretétellel volt. A mellbimbóm – ahogy kiderült – nem igazán funkcionális. Vagyis nem emelkedik ki eléggé a mellbimbóm és a babó nem tudta bekapni rendesen (bár érdekes, szülés után azért úgy, ahogy sikerült neki). Megnézték számtalanszor a mellemet, a gyereket rászívatták, majd 2 percen belül mondták, hogy akkor elő a bimbóvédővel. Szóval én ezt nem nevezem igazán segítségnek – rászívatták Tündit a mellemre, majd otthagytak, hogy csináljam ezt még 5 percig. De azt nem nézték meg, vagy mutatták meg, hogy akkor én egyedül hogy tudom mellre tenni a gyereket rendesen. Fekve szoptatni amúgy is iszonyú macerás volt azon a béna ágyon, amelyen megfordulni kész katasztrófa volt annak ellenére, hogy nekem még gátsebem sem volt és fitt voltam, el se fáradtam a szülésben. Előtejem sem volt, csak egy-két csepp, de valószínűleg az át sem ment a bimbóvédőn. A lényeg, hogy a második éjjel Tündit nem lehetett sehogy sem megnyugtatni. Próbáltam megszoptatni, de nem sikerült – valószínűleg még nagyon béna voltam én is, ő meg kapkodta a fejét, kifordult stb. Adtam neki cukros vizet – egy ideig elhallgatott, aztán ismét sírni kezdett. A következő körnél a csecsemős már rögtön benyögte a tápszert. Először nem akartam, de mivel éjjel semmi segítséget nem kaptam annál, minthogy szoptassam meg (de épp ebben kellett volna a segítség…), végül hajnali 2-kor belementem a tápszerezésbe. Ennél a pontnál kezdődött a kétnapos sírásom, mert azt hittem, megszakadt a szívem a látványtól, mikor a csecsemős nyomta bele a tápszert Tündibe, aki szépen szlopálta befelé, majd nagy megnyugodva elaludt… És aztán végig ez volt. Az összes csecsemős elmondta, hogy tápszerellenes, elmondták, hogy ne idegeskedjek, meg fog jönni a tejem stb., majd pedig szépen rövid úton mindenki végül belenyomta a tápszert. De ez volt összességében mindenben: az orvosok, nővérek, csecsemősök napjában többször jöttek, hogy hogy vagyok, tudnak-e segíteni stb., de ennek ellenére minden annyira személytelen volt, mert mindenki kb. 5 percet akart, tudott foglalkozni a problémáddal.
Szerencsére mivel Tünde nem sárgult be nagyon, a súlya is megfelelő volt, ezért elengedtek haza és aznap reggel a tejem is megindult. (Megjegyzem, teljesen normális módon a 3 és feledik napra.) Végülis Tündi egész motivált lett a szopásra ezzel, úgyhogy azóta gyakorlunk. Tápszer azóta nincs és én meg igyekszem túllenni a parázáson.
