Szép hetet mindenkinek!
Mertmivel ma szabadnapom volna, megyünk is autót vásárolni, merthogy kinőttük

az előzőt. Jajjjjj de félek, hogy becsapnak, átvágnak, és egy roncsot veszünk felöltöztetve, hozzáértők nem lévén. Új autóra meg nem és nem telik.
Viszont hajnaltájt borzasztó álmom volt: meghalt a nagymamám (az egyiket tavasszal vesztettem el). Biztos a tegnapi nosztalgás váltotta ki, és a félelem, hogy nem lesz ő sem. Zokogva, és "nincs már nagymamám"-ot zsolozmázva ébredtem, és alig vártam hogy felhívhassam, hogy ugye jól van. (igen) És ismét elgondolkodtam. Miért csak akkor érezzük valakinekaz igazi fontosságát, ha félünk, hogy elveszítjük? Bizony gyakrabban kéne felhívnom, csak hogy halljam az édes manóhangját. És másokat is. Tavasszal, amikor a másik nagyim elment, előző nap egy buta félreértés (férjem és én közöttem) miatt nem mentem be hozzá a kórházba, és már másnap nem mehettem. SOSE fogom már azt az alkalmat visszakapni. És pont nemrégiben kaptam egy érdekes jegyzetet ezzel kapcsolatban, aminek nagyjából a lényege, hogy ne majd, egyszer, valamikor éljük át az életünket, hanem ebben a percben. Nem hedonizmusra gondolok, gondolni kell a jövőre is, csak a gyerekeinkkel, családunkkal, barátokkal MOST kell lennünk, mert olyan gyorsan múlnak a percek.
És Jucus: a videód könnyeket csalt a szívembe. Tudjátok, az én szüleim ilyen emberek. 5 és 10 éves koromban gerincdaganat miatt műtöttek, és a második műtét után újra kellett tanulnom járni. Anno még nem volt minden sarkon homeopátia, és efféle nyalánkságok. Ők mégis bejárták velem az országot, és közben rengeteget nevettünk. Bár borzasztó időszaka volt az életemnek, és ma sem járok szépen, de teljes életet élek. Van egy csodás férjem, három tündérkém, egyetemet végeztem, autót vezetek, bizony ezt 24 éve nem gondoltam volna, és mások sem.
Ez mind a szüleim érdeme. Róluk nem készült videó, csak a lelkemben, és tudom/hiszem, hogy köztünk is sok ilyen "nem is annyira hétköznapi hős" él. Csak a szürkékben ez nem látszik annyira, a tragédiák, megpróbáltatások felerősítik bennünk.
Ez is hajnaltájt fogalmazódott meg bennem, bár lehet, hogy túl naív vagyok.
Na, elég is belőlem, még szeretnék sokat írni, de besokalltok, és mennem is kell.
Még a karrier-sztoryhoz: sokan kérdezik, hogy ugye főállású szeretnék lenni. Igen szívesen lennék, viszont mérlegelni kell a következőt: amikor a picurkánk 8 éve lesz, a nagyok szinte felnőttek, és amikor ő lesz felnőtt, én kb 50 éves leszek. Kinek is lesz szüksége egy gyakorlat nélküli valamikor volt diplomásra? És amikor már a gyerekeim kiröppentek, akkor ha csk ők töltötték ki az életemet, micsoda űrt hagynak maguk után. Én ezért zeretnék valami szerény, nem világhírű saját kis vállalkozást, ami az enyém, amiért én vagyok felelős, és nem csak a gyerekekről szól, ugyanakkor a MAGAM URA vagyok, és bármikor számíthat rám a családom. Hát ez szép leírva, kérdezzetek meg 2-3 év múlva, hogy állok. Remélem sikerül.
Jót álmodoztam
Zsuzsi