Megann:
Lehet nem olyan időben kéne otthagyni anyukádra, mikor altatni kell? Vagy hagyd ott előbb, vagy altasd el te. Mert szerintem ha már nyűgös és fáradt, és látja hogy te is ott vagy, akkor felhergeli magát azon, hogy nem te altatod.
Az altatás nálunk is kényes dolog, pedig Zsuzsa újszülött kora óta szokja, hogy van olyan, hogy apjával van, van olyan, hogy a nagymamájával. David még mindig kenguruban altatja, vagy a fitness labdán, anyu pedig újabban lefekszik mellé a nagy ágyra. Azt mondja, van így is üvöltés, de egy idő után elalszik. Én inkább bele se gondolok, mert akkor lelkiismeretfurdalásom lesz, de végül is Anyut nem rázza meg a dolog, Zsuzsa is végül is alszik, csak hát nem könnymentesen, mint nekem. De hát nem lehet mindig mindent könnymentesen.
Tegnap volt David születésnapja, úgyhogy Zsuzsát hosszú hónapok óta először anyura hagytuk esti lefektetés idejében, hogy mi el tudjunk menni vacsorázni. Nagyon szurkoltam, hogy zökkenőmentesen menjen a dolog, és kiderült, Zsuzsa végül is egy nyikk nélkül elaludt. Igaz, valószínűleg azért, mert hülyén jött ki napközben az alvás, és egész délután már nem aludt, úgyhogy az egész délutánt végignyűgizte, és fél hétkor elájult az esti cumisüveg tejjel. Aztán anyu megpróbálta berakni a kiságyába, hát arra kipattantak a szemei, akkor lerakta a nagy ágyra, mellé feküdt, és Zsuzsa aludt is tovább. Minden jó ha a vége jó.
Emailedet megkaptam, de nem ismerem ezt a módszert, és meg utánakérdezni se volt alkalmam.
Képzeljétek...
Az egyik babysitter-jelöltünk mesélte, hogy ő csecsemőotthonban dolgozott mielőtt feljött Pestre, 6-12 hónapos csoportja volt. Azt mesélte, hogy nem szabadott a gyerekekkel csak napi 20 percet foglalkozni, különben ott kellett ülni a szoba sarkában, és még csak szemkontaktust sem teremteni, se beszélni hozzájuk, se játszani velük, "nehogy kötődjenek". Azt mondta, megmondták hogy aki ezt nem bírja idegekkel, ne dolgozzon ott. Mióta ezt mesélte, azóta nem bírom kiverni a fejemből azokat a szerencsétlen gyerekeket, akik ilyen helyen nőnek fel. Hát könyörgöm, ha már ott van egy ember egy egész műszakban, miért nem ülhet legalább közéjük, játszani velük? Ez valami horror. Arról nem is beszélve, bár nem gyerekpszichológus vagyok, de én úgy tudom, a gyereknek még az is jobb, ha törés van a kötődésében és új emberhez kell megtanulni kötődnie, mint az, ha senkihez nem kötődhet. Abból lesznek az igazán lelki sérült felnőttek.
Annyira nem tudom kiverni a fejemből, már az is felmerült bennem, megpróbálok magam utánarjárni, tényleg így van-e, és miért?