Bocsi, lányok, de ha lehet, kiöntöm Nektek a lelkem még egyszer - utoljára. A családomnak nem akarok még szólni róla, hisz az öcsém így is elég nagy gondot és aggodalmat jelent mindenkinek...
Így akkor Ti maradtatok...
Köszi lányok a vigasztaló szavakat!
Irtó jól esik ám!!!
Hát ez van.
Tegnap még azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy babánk, ma meg itt vagyok, lassan olyan egyedül, mint a kisujjam!
Õszintén szólva nem újkeleti ez a probléma, de most robbant ki a férjemben... Azt én sem értem, hogy miért ment bele a babaprojektbe, ha tudta, hogy irántam táplált érzelmei már nem olyan "lángolóak", mint korábban.
Nem tudom, mi lesz ezután. Azt mondta, szeretne még addig maradni, amíg nem talál magának albérletet. Ez egész egyszerűen felfoghatatlan!!!!!!!!!!!!!!!!
Darabokra hulltam szét! Erősnek kell lennem, tudom, de nagyon nehéz!!!
De megoldom, majd lesz valahogy (hisz olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen
)! A legkétségbeejtőbb azonban az, hogy én még mindig kimondhatatlanul szeretem!!!! Én hülye...
Na ez van... Soha nem gondoltam volna arra, hogy pont ő lesz az, aki "lelép". Hisz jó néhány évig "harcolt" értem, nem adta fel, várt, várt hosszú éveken keresztül, míg végre igent mondtam az 5 (!) évvel korábbi mozimeghívásra!
Olyan szépen alakult aztán minden. Szerettük egymást, boldogok voltunk és most itt állunk.
Bár őszintén, én még mindig abban reménykedem, hogy meggondoja magát és nem megy el, vagy ha el is megy, hiányozni fogok és rájön, hogy "kellek" neki! Talán ez tart életben most is.
Hát ennyi.
Kati!
Aranyos vagy, hogy érdekel a sorsom, ígérem, majd néha jelentkezek. Olvasó üzemmódban azonban itt leszek mindig Veletek!!!
Üdv
Zsu, aki, hogy leírta mindezt, máris jobban érzi magát
