Sziasztok!
Bocsánat, hogy így kimaradtam, de nem volt netünk. De most pótolom az elmaradást
Ildi!
Gratulálok!!!!
Közben írtam neked egy rettenetes hosszút, de most olvastam a szüléstörténetedet, úgyhogy most már mindent tudok
Kólika ügyben nem tudok nyilatkozni, mert szerencsére Bori nem volt hasfájós. Egyszer-kétszer mintha nyűgösebb lett volna estefelé, de akiknek tényleg hasfájós a gyerekük, azok azt mondják, elég egyértelműen fel lehet ismerni a dolgot. Szóval azt gyanítom, Bori akkor nem volt hasfájós.
Barbi!
Nagyon jók a képek! Milyen csini vagy!!!
Én éppen kezdtem helyrerázódni (lefogytam, magamrataláltam, stb.), mikor újból terhes lettem. Úgyhogy jelenleg ismét lefosott kilóméterkő szindróma van.
Most nem a súlyfeleslegem a probléma (szerencsére még gyorsan lefogytam a 2. baba előtt), de valahogy olyan fakónak és lestrapáltnak érzem magam, mint egy hetvenéves mosónő.
Bori pedig múltkor is felszedett nekem egy pasit az Auchan-ban. Nem is tudom, hova tette az az ürge a szemét...
Ami a karácsonyi mizériát illeti...
Ezek szerint nem vagyok egyedül a problémával.
Azt is mondhatnám, Barbi kedves, hogy örömmel hallom, nálatok is ez megy. De csak azért, mert így van kivel megbeszélni a dolgot.
Nálunk eddig csak anyósom volt a probléma az állandó idetolakodásával. Mostanra már elég jól kezelem a problémát: minden ajánlkozására kategorikus nemmel felelek. Elhatároztam, hogyha belehalok is menedzselem egyedül a háztartást.
A férjem szerint nem vagyok normális. Megint végighánytam az első három hónapot, még most is émelygek, ilyenkor szerinte nyugodtan tehet az ember kivételt. Csak az a gond, hogy ismerem az anyját. Olyan mint a farkas a "Kismalac és a farkasok" c. mesében: Hagyod, hogy bedugja az egyik lábát, máris nyomakszik be a másikkal...
Mindegy, anyósom sínen van, mint József Attila (képzeljétek, férjem bedobta ezt a józsefattilás dumát poén gyanánt egy kollégájának, aki erre értetlenül megkérdezte: Ki volt ez a faszi? Régen itt dolgozott? - ÉS NEM VICCELT!!! No comment)
De most itt van a szüleim problémája.
Míg anyósommal folytattam élet-halál küzdelemet a magánéletünkért, a szüleim észrevétlenül "bedugták mind a négy lábukat"!!!
Időnként éreztem én, hogy na, ez valami olyan húzás volt, amit anyósomtól tuti nem tűrnék el, de soha nem tettem szóvá nekik, mert hát mégis a szüleim.
Ott kezdődött, hogy Bori még meg sem volt, anya már belevetette magát a projektbe. Bababútort keresett, mondván, hogy "hát persze, cicukám, hogy ti fogjátok kiválasztani, de én feltérképezem a piacot, hogy nektek egyszerűbb legyen".
Aztán folyton nyomult, hogy megnéztük-e már, miért nem néztük, le fogunk maradni, el fogják adni, be fognak zárni, stb.
Mire értésére adtam, hogy akkor sem vagyunk hajlandók az ő elvárásai szerint intézni a bababútor rendelést. "Hát jó, ti tudjátok!" - vágta oda sértetten.
Igy kezdődött.
Aztán mióta Bori megvan, folyton kritizálnak minket.
Miért szopik ennyit? Miért alszik ilyen keveset? Te bezzeg milyen jó kislány voltál, hagytad anyádat a házimunkát végezni.
MIért nem foglalkoztok vele többet? Miért foglalkoztok vele ennyit - el fogjátok kényeztetni!
Miért nem adsz már neki rendes kaját is? Miért ezt adsz és nem amazt? Te már ilyenkor amazt is ettél. Meg még egy csomó egyéb.
Elhangzottak már olyan megjegyzések is, hogy mi nem tudunk vigyázni a gyerekünkre, attól lett ekcémás (megjegyzem: én is ekcémás gyerek voltam), illetve:
"Jaj, ha ez a gyerek többet lehetne anyáddal, már biztos tudna beszélni!"
És lássatok csodát, vitézül álltam a sarat, nem kezdtem el ordítani.
Aztán mostanában borult a bili, egy viszonylag jelentéktelen dolog miatt, de hát ez már így szokott lenni, ha az ember túl sokat nyel.
A szüleim eljöttek egyik délután, én éppen hulla fáradt voltam és rosszul is éreztem magam.
Felajánlották, hogy meguzsonnáztatják Borit, aminek én nagyon megörültem, mert Bori már egy órája vonyított mint aki éhenhalni készül, nekem pedig még a tortasütés után kellett konszolidálnom a konyhát, mielőtt egyáltalán hozzáférhettem a pulthoz.
Nosza, kikészítettem a kiflit, vajat, stb., mire az én jó édesapám elkezdte fikázni a kiflit: Ezt a száraz vackot adod ennek a kiscsibének? Gondolom, te nem ezt eszed!
Ekkor még kulturált voltam és mondtam, hogy valóban nem friss a pékáru, hanem tegnapi, de én is ezt eszem és még mindig elég jó egészségnek örvendek.
De csak folytatta és még tetézte olyan beszólásokkal is, hogy "ebből a szarból már zsemlemorzsát lehetne darálni", meg "na, gyere Borika, adok neked egy kis prézlit!". És itt fogyott el a türelmem.
Megsértődtek a drága szüleim, teljesen felháborította őket a kritika. Egyáltalán: hogy jut eszembe nekem, a gyermeknek őket kritizálni.
Azóta részt vettek Bori névnapi partiján, meglehetősen kimérten viselkedtek, viszont utána nem beszéltünk. Gondolom, várják, hogy "megtérjek" és felhívjam őket.
Szegény Barbi!
Naivul feltett itt egy kérdést, én meg kész szappanoperával válaszolok.
És hogy hogy jön ide a karácsonyi mizéria?
Hát úgy, kérlek szépen, hogy nálunk is ez megy: melyik szülőhöz megyünk először. A szüleimmel megállapodtam, hogy az első nap megyünk hozzájuk, de utána a sógornőm jelezte, hogy nekik is inkább az első nap felelne meg (ugyanis anyósomékhoz velük együtt megyünk) különböző okok miatt. Fölvetettem a szüleimnek, hogy mi lenne, ha a második nap mennénk hozzájuk, de persze sértődés lett a vége.
Tudom én persze hogy ahova előbb meghívtak, oda illik menni. De hát könyörgöm! Mi egy család vagyunk, nem? Hát nem lehet értelmesen megbeszélni, hogy "Nézd, tévedtem, mégis jobb lenne a második nap, nem lehetne-e átszervezni, stb."
Nem lehet.
Bori születésnapja is így zajlott. Annyi vendégünk volt, hogy két csapatra bontottunk őket, egymást követő két hétvégén jöttek.
Az én szüleim megsértődtek, hogy miért ők jönnek a második hétvégén, ami távolabb van a születésnaptól, mint az első hétvége. Hát nem őrület?!
És különben is, minek ide ennyi vendég, hívjuk meg anyósomékat és kész.
Igaz ugyan, hogy a férjemnek van egy húga is, három gyerekkel, de hát az kit érdekel. Az a lényeg, hogy az én családom itt legyen, beleértve a nagynéném anyósát is, mert azt "mindig úgy szoktuk".
És hát az is magától értetődik, hogy az én szüleimnek kijár, hogy ők jöhessenek előbb.
Egyszerűen agyrém!
Bocsánat, hogy így lerohanlak benneteket, de tényleg kiváncsi vagyok, mit gondoltok erről.
Mióta összerúgtuk a port azon rágom magam, hogy nem voltam-e igazságtalan, nem én látom-e rosszul a dolgokat és nekik van igazuk, de akárhogy is forgatom magamban, továbbra is úgy érzem, hogy elég bárdolatlanul belémgyalogoltak. Úgy viselkednek, mintha a szülei lennének a gyerekemnek, nem pedig a nagyszülei. Sőt: mintha ennek a szegény gyereknek szüksége lenne az ő szülői közbenjárásukra ahhoz, hogy épségben felnőjön.
Fogalmam sincs, mit tegyek.
Reménytelennek tartom az ügy tisztázását, mert ők még mindig ott tartanak, hogy ők A Szülők, nagy betűvel, hozzájuk kritika nem férhet, különben is, amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek (hányszor hallgattam én ezt gyerekkoromban!): én, a gyerek, hogy merem őket kritizálni!
Na, jól kifújtam a mérgemet!
Bocsánat még egyszer, telerondítom az egész topicot.
Próbálom visszaolvasni, mi minden történt veletek, mióta nem jártam erre.
Mackoo
14+5
