2010. június. 24. csütörtök
Erre a napra voltam kiírva, de szülésnek semmi jele. Másnap megint volt CTG a kórházban, majd vasárnap is, de semmi. A gyerek túúl jól érzi magát odabenn. És a következő hét is így telt. Kórházban CTG, gyerekkel minden rendben, csak nem akar kijönni. Indítani még nem indítunk, mert teljesen zárt a méhszáj, kész szenvedés lenne így a szülés, és nagyon sokáig is tartana.
A csütörtöki CTG után döntenünk kellett: pénteken, vagy szombaton legyen e a szülésindítás, ugyanis a 12.heti genetikai ultrahang alapján Kia doki már nem szeretne várni, úgyhogy 9nap túlhordással max szombaton szülünk.
A pénteket választottuk, július 2-át. Csütörtök este felhívtuk a Kiát, hogy akkor péntek reggel szeretnénk szülni. Ő azt mondta oké, de van neki aznapra két program császár is, illetve ha tele lesz a szülőszoba vajúdó nőkkel, akkor áttesszük szombatra. Na én már ekkor tudtam, hogy nem lesz ebből semmilyen szülés. Még éjfélkor is vasaltam, amivel jól felidegesítettem Andrást, hogy miért nem pihenek, holnap nem fogom bírni a szülést. Na veszekedtünk is egy picit, túl sok már ez a várakozással teli feszültség…
Reggel hívott a doki, hogy tele van az összes szülőszoba, ma nem szülünk, vagy ha gondoljuk szüljünk délután, de egy CTG-re és vizsgálatra mindenképpen menjünk be dél körül…
Na délben volt megint CTG, megint minden rendben, illetve az UH szerint is jók vagyunk, de már 9nappal hordtam túl Dávidot, jó lenne már szülni.
És végre kitűztük a dátumot: 2010. július 3. szombat. Reggel 8ra kell bemenni a szülőszobára, és akkor indul a buli!!! végre…
Úgyhogy ennek örömére Andrással kocsiba vágtuk magunkat, elmentünk ebédelni, és még moziban is voltunk.
Délután pihentünk, este viszont az izgalomtól egy szemhunyást sem aludtam.
2010. július 3. szombat
Fél9re értünk be a kórházba, ahol először is a szülésznőm, Adrienn felvette az adataimat, addig András behordta az öltözőbe a csomagjaimat (egy nagy bőröndöt, és két hátizsákot), majd elmentünk átöltözni. Felvettem egy hálóinget, András meg egy kényelmes farmert, pólóval, a cipőinket pedig papucsokra cseréltük.
Majd megkaptuk a 2-es szülőszobát. Én felfeküdtem az ágyra, és az Adrienn megpróbálta bekötni az infúzió kanüljét, de mindig elrántottam a kezem (nem szeretem a tűűűket), úgyhogy nem a csuklómra, hanem végül a könyékhajlatomba került a kanül. És már csöpöghetett az első adag sóoldat. Erre azért volt szükség, hogy később, ha Kiadoki beköti az EDA-t (gerincközeli érzéstelenítés), akkor ne ájuljak el.
Fél10től csöpögött az infúzió, majd kaptam mégegyet. A harmadikba pedig már oxytocin is került, ami beindította a fájásokat, amiket tök jól bírtam. Kia szerint mások már sikítva kérnék ilyenkor az EDA-t. De bírtam. Olyan erős menstruációs fájdalmaim szoktak lenni, hogy az ilyen típusú fájdalmat már ismerem. Na tiszta hőős vagyok
11kor felkelhettem, sétálhattam egyet, és wc-re is elmehettem. Persze két lépés után úgy éreztem, mintha bepisiltem volna, hát nem, csak a magzatvíz folyt el. Nem az összes, mert onnantól ha nevettem, vagy mozogtam, akkor egy adag mindig kiszivárgott. Ez jó volt, így legalább megúsztam a burokrepesztést.
Fél12kor visszafeküdtem az ágyra, jöhetett megint az infúzió, a fájások egyre erősödtek.
Megbeszéltük a Kiával, hogy lassan be kellene kötni az EDA-t, amíg még nincsenek olyan erős fájásaim, mert akkor nem tudok majd nyugton maradni, ő pedig nem tudja bekötni az EDA-t. Illetve még az is idő, amíg hat a fájdalomcsillapító.
Nem tudom hány óra lehetett, de hamarosan be is kötöttük az EDA-t, ami egyáltalán nem ment zökkenőmentesen…
Az ágy szélére kellett ülnöm, jól előre hajolni, hogy a doki a csigolyáim közé férhessen, kezeimet a térdemre kellett raknom. Hát én nem tudtam kellőképpen előre hajolni, lévén a gyerek a bordáimat feszítette, na meg nekem ez úgy fájt (vagy inkább csak nagyon féltem tőle), hogy nyugton sem bírtam maradni. Elkezdtem szorítani András kezét, és a fájdalomtól úgy izzadtam, hogy folyt az arcomról, na meg mindenhonnan a víz.
A nagy megpróbáltatások közepette, egyszercsak érzem, hogy András elengedi a kezem, és azt mondja, hogy ő rosszul van, neki ki kell mennie. Hát szegénykém rosszul lett, majdnem elájult, ugyanis látta mennyire szenvedek, és ő azt is látta, hogy a doki pontosan mit bűvészkedik a hátamon.
No amikor András kiment, úgy döntöttünk, hogy ez így nem megy, és megpróbáljuk úgy, hogy az oldalamra fekszem. Megjegyezném, hogy így egy szó nélkül bírtam, és kb fél perc alatt már a hátamban volt minden cucc, visszafekhettem az ágyra.
Ekkor András is visszajött, persze hófehéren, úgyhogy tömte magába a szőlőcukrot.
Na megkaptam az első adag érzéstelenítést, amit az oldalamból kilógó kis műanyag kanülbe nyomott bele az Adrienn. Ekkor hideget éreztem, szinte éreztem a folyadék útját ahogy szétárad a testemben.
Aztán annyira hatott az EDA, hogy nem éreztem semmit. Kb deréktól lefelé. Viszont viszketett tőle a bőröm ezerrel.
Jajj, meg hát olyan apróságok is voltak, hogy mondta az Adrienn, hogy na akkor pisilünk. Mondom oké, csak nem értettem hogy fogok felkelni, amikor úgy fekszem ott, mint egy palacsinta, akit már csak nutellával kéne megkenni, mert mozdulni sem tudok. Hát, nem is kellett felkelnem, mert meg lettem katéterezve!!! Csak úgy, fekve, egy csövön keresztül, simán az ágyba, azt hittem majd elájulok, mert még ilyenben sose volt részem. Viszont nem volt beöntés. Azt mondta a Kia, meg az Adrienn is, hogy nem kell, mert itt most ha akarnám, akkor se tudna semmi sem kijönni, mert a testem másra készül. És tényleg.
Egy idő után nem tetszett, hogy nem érzek semmit, úgyhogy nem kértem a következő adag fájdalomcsillapítót. Na ez hiba volt, ugyanis 3tól 4ig úgy szenvedtem, mint a barom. Nagyon rosszul voltam, majdnem hánytam, egy szó nem jött ki a torkomon, nem érzékeltem a külvilágból semmit, csak belülre, a fájásokra koncentráltam.
De aztán kértem egy adag fájdalomcsillapítót, ami hamarosan hatott is, és jobban lettem. Azt nem mondom, hogy ez az adag megszüntette a fájdalmakat (mert még nem hatott), de legalább nem volt elviselhetetlen.
Aztán egyik pillanatról a másikra olyan helyzetbe került Dávid, nekem meg úgy eltűnt a méhszájam, hogy amikor jött Adrienn, hogy adja a következő adag EDA-t, mondta, hogy nem kapok, mert SZÜLÜNK!!!!
Ezen annyira meglepődtem, mert már azt hittem nekem sosem jön el ez a pillanat, hogy azt se tudtam mi lesz, csak rámjött az érzés: Na végreeee!!! Szüljüüünk!!!!
Az Adrienn kérdezte, hogy sportoltam e valamit (természetesen lusta lány révén a válaszom a nem volt), mert tök jó puha lett a gátam, mondjuk ez részben az EDA-nak is köszönhető, és rögtön elővette az olajat, és masszírozta a gátam, mondjuk ebből semmit nem éreztem, mert ugye a fájdalomcsillapítótól ott eléggé béna voltam. Dea lényeg, hogy nem volt gátmetszés.
16:20kor jöttek a tolófájások, és 16:30kor már kint is volt Dávid, kb a 3.-4. nyomásra.
Na amikor kijött a Manó, én úgy elkezdtem zokogni, András meg puszilgatott és ő is sírt velem, aztán a pocakomra rakták a síró babát.
Aztán elvitték lemérni, engem meg Kiadoki meg Adrienn pillanatok alatt rendbetettek.
Addigra már a baba is visszakerült hozzám, és így, hármasban töltöttünk 2órát még a szülőszobán.
Engem picit kiborított, hogy meg sem tudok mozdulni, a kezemet az infúzió miatt mozgatni nem tudom, és meg se tudtam fogni Dávidot, de aztán szép lassan visszatért belém az élet, de akkor meg rosszul lettem, majdnem hánytam, lement a vércukrom, megint bekötöttek egy „vitamin” infúziót, ami szép lassan magamhoz térített. Ahhoz képest hogy az egész vajúdás, meg szülés alatt tök „fitt” voltam, amikor vége lett, hirtelen rámtört a szörnyű nagy fáradtság.
Nem tudom mikor vállalunk legközelebb gyereket, most várunk 5-6 évet tuti de már most azon izgulok, hogy én akkor is a Kia doktorral, meg az Adriennel szeretnék szülni. Egyszerűen egy, annyira pozitív és fantasztikus élményként maradt meg bennem, és olyan elégedett vagyok velük, hogy azt le nem lehet írni
De mindenesetre: visszamennék még egy körre
















