Felícia üdv a fedélzeten újra! Sokszor gondoltam rád, hiszen a svájci utad óta szó szerint eltüntél... Örülök, hogy jó hírekkel szolgáltál és rendezödni látszik a helyzeted!
Jelentem, itt esik egyfolytában. Az ürgék már elköltöztek a földekröl, vagy kopoltyút és úszóhártyát növesztettek...
Lassan elkezdhetünk füteni, olyan hideg van. Kabát kell, hosszú nadrág, harisnya, ilyesmi.
Normál esetben ilyenkor már hetek óta olyan meleg van, hogy a gyerekek minden nap legalább a teraszon tudnank pancsolni. Idén még elö se vettük a medencénket, mert vízforraló kéne bele, ha használni akarnánk.
Nálunk is történnek érdekes dolgok. Tegnap összefutottam a kicsit rigolyás szomszédasszonyunkkal (nem dolgozik már vagy 15 éve, mert mindig van valami kórsága, ezért rokkantnyugdíjas, de éli a szépasszony életét.). Kiderült, hogy 20 évi bérleti viszony után kiteszi a föbérlöje az egy szobás lakásából saját szükséglet miatt. A szülök - föbérlö - elváltak és a fiúknak kéne a lakás, mert a jelenlegi penészes. Nos ez a lakás is az, ezt mindenki tudja, tehát akkor miért a nagy pezsgés? Furcsa az egész.
A párom beteg. Aktív nátha okozta haldoklásba kezdett. Tegnap kiosztottam, mert már az agyamra megy a siránkozása. Minden nap új teóriával traktál, hogy mi az ö nagy bajának az oka. Szerintem élelmiszerallergiája van és azt le kéne tisztázni, de ö nagyokos, nem él az orvostudomány vívmányaival, hanem változatlanul tölem várja a megoldást. Elkezdett mindenesetre szelektíven nem enni, aminek következtében a keringése is labilissá vált. Egyre többet alszik és én egyre ingerültebb vagyok, mert ahelyett, hogy végre valami pozitív változás állna be életünkben, egyre inkább süllyed a hajó.
A lelki békémnek a nagyanyám féle két undok levél se tett éppen jót. Kidobott az életükböl, mert nem írtam hazaérkezésünk után rögtön és mert nem búcsúztunk el személyesen elutazásunkkor (eddig mindig megtettük ezt a kerülöt, de most nem ment, mert az autót az autómentö tudta csak beindítani és nagyon bizonytalan volt, hogy meddig tudunk vele menni. Végül nem lett semmi baj, azóta is gond nélkül megy, de akkor és ott ez nem volt vicces.). Visszaírtam birka türelemmel elmagyarázva mindent, hogy egyrészt az autó, másrészt a dolgos hétköznapok, a párom mindennapos baja, nögyógyász, miegymás, iskolai gondok, de nem hatotta meg. Visszaírtam immár én is egy kicsit gözölö fejjel, mire a válasz egy kicsit nyugodtabb lett. Most már nincs kedvem írogatni, mert minek, ha ök is csak sárral tudnak dobálni. Csak azért, mert idösek és elesettek, nem engedhetnek meg mindent maguknak, és föleg nem a család legjámborabb tagját kell támadni. Nagyanyám kitalálta, hogy a testvérei (fél-) nagyobb segítség neki, mint a saját szük családja, de nekem ezek a csak most megemlített testvérek csak fantomok. Évekkel ezelött próbáltam velük kapcsolatot felvenni, több - inkább - kevesebb sikerrel. Sose mesélt róluk, sose botlottam náluk beléjük, akkor most mi is ez a nagy egymás támogatása? Ö miért nem szorgalmazta sose, hogy a szeretett testvéreivel az unokájának is legyen kapcsolata? Így akkor ez az atomjaira szétesett nagy család újra összejött volna... Na mindegy, nem idegelem ezen magam többet.
Tegnap hív a tanárnö az iskolába audienciára mindkettönket. Mondja, hogy a gyerekeket passzoljam le valahol, hogy mindkettönkkel tudjon beszélni. Mondtam, hogy az nehezen fog menni, mert 4 gyerek mindenkinek sok, föleg déltájt, amikor mindenki a saját szaporulatáért megy ill. ebédel. Viszem tehát öket is, majd játszanak addig az iskolaudvaron...
Megint Eni sorsáról van szó. Jogos, mert tényleg gáz az iskolai teljesítménye, de ennek a tanárnö is szerves része, aki képtelen bármiféle empátiát, pozitív kisugárzást, támogatást a gyerekek irányába kimutatni. Már az elsö nap tudtam, hogy Enivel gondok lesznek ennél a tanárnönél és ez be is jött. Tegnap kínomban már pszichológushoz is bejelentettem, de közölték, hogy talßan karácsony elött még kapunk is idöpontot. Nagy segítség.
Annyira szeretnék a lányomnak segíteni, de nem igazán megy ez így, hogy magamra vagyok hagyva. A párom folyamatos gyengélkedése, a terhesség, a lakásgondok, a létbizonytalanság mind kiveszi benne a részét, hogy Eninek miért vannak koncentrációzavarai és miért nem jutunk dülöre. Az is egy nem elvetendö szempont, hogy mi tökéletesen magunkra vagyunk utalva, se szomszéd, se barát, se család nem segít érdemben. A gyerekeinken látjuk, hogy mennyire nem jó, ha egyáltalán nem szerepel az életükben az idösebb generáció. Már arra is gondoltam, hogy lízingelek egy nagyit. Végigjárom az idösek otthonait a gyerekekkel és valaki majd csak rákattan a sok egyedül maradt idös közül a kölykökre. Van hivatalosan is nagyiközvetítö, de azok a nagyik óránként legalább 5 Eurot kérnek a szeretetükért. Nekem viszont fizetett nagyi nem kell, mert vagy neki is kell család, vagy nem és akkor meg minek az egész. Sok idös van, akinek nincsenek gyerekei, vagy a saját gyerekei nem gondoskodtak utánpótlásról, ezeket kell megtalálni.
Egyébként a tanárnövel volt a napokban egy kis szóváltásunk. A következö a történet: volt egy sportprogram az iskolában. A gyerekek kaptak egy papírt, hogy keressenek sponzort, aki minden lefutott körért egy bizonyos összeget adományoz. A gyüjtés egy ugandai (az egyik anyuka az iskolából találta ezt az egészet ki) projekt javára végzik évröl-évre. Nincs is ezzel semmi baj, ha nem lennél a részvételre köteleve. A futás az iskolai idö alatt van, ha a gyerek nem visz cetlit, ezerszer utánakérdez a tanárnö, ha a futás után nem viszi a cetlit, megint ezerszer utánakérdez, stb. Amolyan profilálom magam, mint összetartó iskolai közösség, hogy milyen szuper jóember vagyok és ez mindkettönket baromira felidegesített. Ha adományozni akarok, akkor szeretném én eldönteni, hogy kinek és mindek a javára, mikor és mennyit. Itthon is vannak rászorulok, elég, ha a helyi kórház gyerekosztályának adok valamit, nem kell Ugandáig rohannom a pénzzel, ami az esetek legnagyobb részében sajnos sose érkezik meg a rendeltetési helyére, vagy ami megérkezik, nem enni, hanem lönivaló... Eninek elmagyaráztuk ezt és azt is, hogy ha fut, akkor nem Ugandáért, hanem azért, mert élvezi a mozgást és amit lefut, ha a pénz annyira fontos, ö kapja zsebpénznek és ö dönti el a sorsát. A tanárnö ezt nem akarta elfogadni és minden nap rájárt Enire, amitöl elpattant az agyam, mert még a füzetébe is beírta nekünk üzenetbe. Ha annyira jóember akar lenni, akkor próbálja meg a rá bízott gyerekeket egyáltalán gyerekszámba venni, ha már nem is emberszámba! Nagyon pipa vagyok a nöre! Ha tudnám, hogy nem költözünk el innen egyhamar, átraknám a gyerekeket másik iskolába, de még így is beérhet a dolog.
Az oviban egyébként eddig nem tünt fel senkinek sem, hogy kiléptünk... No comment.
Holnap megünneplem magam, ha lesz kedvem. Szedek magamnak a gyerekekkel mezei virágokból csokrot, sütök egy tortát és kész. Látogatóktól nem kell tartanom.
Na meg ajándékesötöl, kellemes meglepetésektöl sem...
Így megy ez már évek óta. Az év legdepressziósabb napja...
Találkoztam egy kedves ismerösömmel (román), ambulánsan kiöntöttük egymásnak a lelkünket, ahogy szoktuk úgy fél évente. Neki még nagyobb baja van, mert az ura nem veszi még egyenrangú partnernek sem. Gondolkodik is rajta, hogy elválik töle két kicsi gyerekkel az oldalán... Hát nem könnyü ennyit nyelni, pedig nekem is szép tapasztalatom van benne.
Bocsi a kisregényért, ritkán jövök és akkor meg ömlik a szó belölem. Bocsi még egyszer.
Barbi
<
én már csak ilyen vagyok.....talán te is....
[/url]
bár megyek a fogorvoshoz, de jön anyum Benizni, szóval laza nap lesz... 
