amúgy itt van előzménye annak, amit írtam nektek, csak a kettő még nincs összeírva

ha valakit érdekelne, mondjuk még nem passzol össze rendesen, a folytatással meg adós maradok...gyerekem nem hajlandó aludni, nekem meg nincs ihletem

Amúgy a címe eredetileg Egy reményvesztett anya könnyei, eléggé depis........
"A kora őszi eget sötét felhők takarták, melyeket néhol hatalmas villámok szeltek át. Nagy cseppekben, megállíthatatlanul szakadt az eső. Az amúgy sem csöndes éjszakát időnként menydörgés zavarta meg, és a vihar elmaradhatatlan barátja, a rettentő erejű szél majd’ kicsavarta a fákat a földből. Mindent összevetve félelmetes éjszaka volt. A szinte átláthatatlan vízfüggönyön keresztül egy aprócska, gyenge kis fénypont látszódott: Hermione Granger házának ablakából kiszűrődő gyertyafény.
A lány a kandalló előtti szőnyegen kuporgott, és könnyes szemmel bámulta a lobogó tüzet. Arca sápadt volt, szemei karikásak, tekintete zavart, fájdalommal, kínnal, szenvedéssel teli. Már órák óta ült ott mozdulatlanul, ahogy már valamivel több, mint három éve minden éjjel. Már ennyi ideje, hogy befejezte tanulmányait a Roxfortban, hogy utoljára élve látta barátait, hogy eltemette szüleit, és hogy látta gyermeke apját. Egy könnycsepp gördült végig arcán, mikor felidézte szerelmét. Belemart szívébe a fagyos tekintet emléke, s hirtelen hangosan zokogott fel.
Miért kellett így lennie? Miért nem lehet kisfia és ő boldog? Miért nem élhetnek úgy, mint egy vidám család, szeretetben, minden gondtól távol? Nem, nekik csak a szenvedés gyötrelmes pokla jutott. Álmatlan éjszakák, rémálmok, állandó rettegés, menekülés a halál elől, vagy épp vágyódás ez után. Hát igen, a nagybetűs ÉLET helyett a még nagyobb betűs HALÁL… Mily könnyű lehetne minden, ha véget vetne életének. Nem lenne bánat, nem marná lelkét, szívét a kínzó fájdalom, nem venné eszét a reménytelen küzdelem a sötétséggel. De nem! Nem teheti… Oliver számít rá. Egy gyermeknek szüksége van az édesanyjára, ha már az apja nem lehet mellette.
Remegő kézzel nyúlt a földön heverő cigarettás doboz után. Kivett egy szálat, meggyújtotta, és patakokban csordogáló könnyeivel mit sem törődve mélyet szívott belőle. Maga sem tudta, mikor szokott rá, de valamikor kisfia születése után kezdhette el. Ez volt az egyetlen, ami némileg csökkentette a benne tomboló, testét szétfeszítő feszültséget.
Egyedül volt, és ez iszonyatosan fájt neki. Oliverrel egymásra voltak utalva, nem volt, aki segítsen nekik. Barátai mind meghaltak még a Voldemort elleni harcokban, szüleivel Halálfalók végeztek még akkor, amikor ő még csak hetedikes volt, szerelme pedig… Egy Halálfaló, a Sötét Nagyúr alázatos szolgája… Hogyan is várhatná el tőle, hogy lépjen ki gyilkolással, kínozással teli életéből, és kezdjen egy újat vele, és szerelmük gyümölcsével… a családjával.
Unottan dobta a lángok közé a csikket, és folytatta eddigi merengését.
Ha talán akkor másképp történnek a dolgok, ha megmondja Dracónak, hogy gyermeket vár tőle, akkor talán most nem kéne nélkülöznie őt. Nem állt volna be a Halálfalók közé, és nem segít Voldemortnak csapdába csalni Harryt. NEM. Semmin sem változtatott volna, ha szerelme tudja. Ő csak egy aljas, kegyetlen ember, ugyanolyan, mint az apja.
Újra felzokogott, talán még keservesebben, mint előtte. Nem messze tőle egy kerek, fa asztalka állt, rajta egy tölgyből faragott, ezüst csatos, fekete doboz. Hermione érte nyúlt, s ha lehet még fájdalmasabban sírva, óvatosan, félve forgatta kezében. Odakint a vihar eszeveszett tombolásba kezdett, őrült pusztítással rombolta le mindazt, amit a nyár felépített.
Meg kell tennie, bármennyire is fél. Utána minden jobb, szebb, boldogabb és könnyebb lesz. Nem kell majd nap, mint nap azzal az őrjítő gondolattal ébrednie, hogy bármelyik pillanatban támadás éri őket, nem kell minden reggel könnyes szemekkel kisfia szobájához rohannia rettegve, hogy ha benéz, nem, vagy vérbe fagyva találja a kiságyban. Egy boldogabb lét vár rájuk…
Felhajtotta a fekete dobozka tetejét, és kivette belőle annak tartalmát. Egy ezüst tőr, tizenöt centis pengével, gyémántberakású nyéllel, mely egy kígyó fejbe végződik. A kést baljában tartva egy újabb szál után nyúlt. Mikor már szívott belőle párat, újra a fegyverre vetette megfáradt tekintetét, s életunt gondolatai közé beférkőzött egy régi emlék…
Hermione a Roxfortban, a Szükség Szobájában volt. Odakint minden nyugodt volt ezen a tanév végi, meleg, nyári estén, ellentétben a lány lelkével, ami ádáz harcot dúlt a józan eszével. Mikor belépett ide, rögtön leült egy fotelbe, de mivel mást nem tehetett, türelmetlenül várt. Idegesen pattant fel, mikor nyílt az ajtó, és Draco belépett rajta.
- Azt hittem már el se jössz! Mi a baj Draco? Nagyon felzaklatott a leveled.
- Ülj le – felelte a fiú, miközben feltűnően kerülte a lány tekintetét, de az engedelmesen visszaült a fotelba.
- Megrémisztesz. Remélem, nincs komoly baj, mert én is szeretnék neked mondani valami.
- Rendben – foglalt helyet a mardekáros is. – De ha nem gond, először én mondom, mert nagyon fontos.
- Remeg a hangod, uram isten. Történt valami?
- Hermione, kicsim, bármi történjék, tudnod kell, hogy szeretlek – két kezébe vette szerelme arcát, és lágyan megcsókolta.
- Miért mondod ezt? – húzódott el tőle a másik.
- Bármennyire szeretlek, el kell mennem – az ifjú Malfoy hiába próbálta elrejteni érzelmeit, egy apró könnycsepp gördült végig arcán. Granger ezt látva sírva fakadt. Félt, tudta, hogy baj van.
- Ne! Nem hagyhatsz el pont most. Nem lehet igaz…
- Értsd meg, a te érdekedben, muszáj – azzal felpattant, és az ajtóhoz sietet. Nem bírta nézni a másik szenvedését. – Törődj bele, és örökre felejts el!
Hermione hangosan zokogva rohant Draco után, aki hirtelen visszafordult.
- Kérlek, ne tedd ezt velem. Szeretlek!
- Hermione… - azzal vadul kapott szerelme ajkai után, és egy hosszú, szenvedélyes csók után vált el tőlük. Rendezte vonásait, újra felöltötte fagyos, „malfoyos” arckifejezését, és így szól: – Így lesz a legjobb – azzal kifordult az ajtón, és a lány azóta nem látta. Draco szakított vele, s olyan fájdalom öntötte el, ami rettenetesebb volt minden kínzásnál. Nem tudhatta, hogy ez lesz a vége, hisz olyan gyönyörű volt a vele töltött minden perc. Honnan tudhatta volna, hogy szerelme épp akkor hagyja el, mikor meg akarta mondani neki, hogy gyermekük lesz. Ugyan, honnan is tudhatta volna, mikor olyan csodásan indult az a nap…
Hermione könnyei úgy folytak végig arcán, akár a gyors sodrású patak, és semmilyen hajlandóságot nem mutattak arra nézve, hogy el akarnának apadni. Keze annyira reszketett, hogy a tőr leesett a földre, de utánakapott. A pengét sikerült megfognia, ami rögtön mély sebet ejtett a bőrén, de nem érdekelte. Átvette a másik kezébe, és megbabonázva nézte a csillogó, ezüst fegyvert. Elszántság villant fel barna szemeiben, és a kés egyre közelebb került a csuklójához…
A vihar már olyan erővel tombolt, hogy félő volt, letépi egy-egy régebbi háznak a tetejét. Az eső iszonyatos erővel zuhogott, de ez nem igazán érdekelte az ablaknál álló sötét alakot. Talárja a víztől testéhez tapadt, hosszú, szőke haja is csapzottan omlott vállaira. Már egy ideje nézte a kandalló előtt kucorgó gyönyörű nőt, s közben iszonyatos kín szorította össze szívét. Bármennyire is szerette a lányt, nem tehette ki veszélynek, így is üldözik a Halálfalók. A vér is megállt az ereiben, mikor látta, mire készül szerelme: öngyilkos akar lenni! Ráadásul azzal a tőrrel akar véget vetni életének, amit még tőle kapott ajándékba, hogy megvédhesse magát, ha kell. Ironikus. Az öli meg, ami meg is védhetné… Az öli meg, aki szerethetné is…
Draco már épp azon volt, hogy beront a házba, és megakadályozza Hermionét abban, amire készül, amikor megpillantott valamit, amitől ledermedt, és megfagyott ereiben az amúgy sem meleg vér…
Itt a vég, a megnyugvás, a béke, csak egy aprócska mozdulat, és minden szenvedésnek vége. Már érezte a hideg pengét a bőrén, és épp rászánta magát, hogy megteszi, amikor egy gyenge, remegő hang rádöbbentette arra, mit készül tenni. Sikítva dobta el a tőrt, és a könnyfátyolon keresztül Oliverre tekintett.
- Mami, úd félek… Mi a baj? – sírta elakadozva a kicsi, és botladozva anyukája felé lépdelt, aki szorosan magához szorította egyetlen gyermekét.
- Nincs semmi baj kicsim, a mami itt van. Nem lesz semmi gond – zokogta a megfáradt nő, miközben könnyei Oliver szőke tincsein lelték halálukat. Egy reményvesztett anya könnyei…
*
A vihar némileg alább hagyott, a felhők is kezdtek tovább állni, így egy-két aprócska csillag már feltűnt az égen. A hold fénye is előtörni látszott, és az eső is lelassult, majd teljesen elállt. A szél fuvallattá gyengült, mely a vizes, szőke tincsek közé szállva borzongásra késztette a fiút. Draco még mindig az ablaknál állt, és pislogás nélkül, hitetlenkedve bámulta a fiát ölelő Hermionét. Mert hát biztos a lány az anyja ennek a kisfiúnak, hisz úgy öleli magához, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle. Olyan csodálatosak így együtt, bár Hermione könnyei még mindig potyogtak, de úgy tűnt, lassan megnyugszik.
A fiú pedig csak állt ott, és egyszerűen nem bírta levenni szemét anyáról és fiáról. A kicsi szőke hajával úgy festett, akár egy angyal. Ahogy jobban szemügyre vette, hirtelen ismerősnek érezte. Mintha már látta volna… De hisz még sose látta, ez őrültség! Aztán gondolatai közé furakodott egy fénykép, ami még őrültebb gondolatokkal árasztotta el. Egy fénykép, melyen ő volt az édesanyjával, még kicsi korában. Talán lehetett akkor három éves, vagy még annyi se. Úgy annyi lehetett, mint ez a csöppség, akit anyja még mindig magához szorítva ölelt. Azon a képen, legalább is emlékei szerint, pontosan úgy nézett ki, mint Hermione kisfia.
- Az nem lehet… Az lehetetlen – gondolta, de belegondolva rájött, hogy annyira azért mégsem lehetetlen. – Tudnék róla. Vagy talán…
Hirtelen egy cseppet sem kellemes emlék jutott eszébe, amikor közölte szerelmével, hogy el kell mennie. Hogy miért és hova, azt nem mondta meg neki, de akkor úgy gondolta, hogy így megvédheti a lányt. Tévedett, hisz a Halálfalók a mai napig keresik, illetve apja keresteti az egykori griffendélest, s most már azt is tudta, miért. Apja tudta, hogy neki van egy fia, és nem mondta meg neki. A mérhetetlen düh, amit most az idősebb Malfoy iránt táplált, egy pillanatra elhomályosította elméjét, de csakhamar visszakanyarodott a régi emlékhez. Hermione akkor azt mondta, hogy ő is szeretne valamit mondani neki, de nem hagyta. Lehet, hogy ez volt az, amit el akart mondani? Hogy gyermeket vár?
Ahogy tudatosult benne, és kezdte megemészteni, hogy minden valószínűség szerint van egy csodálatosan gyönyörű gyermeke, rég nem érzett boldogság járta át testét, és mit sem törődve fogadalmával, miszerint Hermione többet nem láthatja őt, az ajtóhoz sétált, és kopogott. Mivel nem nyitott ajtót senki, visszament az ablakhoz, és azon is kopogott. Hermione rögtön odakapta a fejét, és a fiú azt olvasta ki a tekintetéből, hogy nem hisz a szemének. Draco csak nézte a barna szempárt, amikből újra könnyek folytak, de ez már nem azok a reménytelen, keserves könnyek voltak. Ezek az öröm könnyei voltak, melyeket a szeretett férfi megjelenése csalt ki belőle."