Sziasztok!
Most, ahogy olvasgatok visszafelé (merthogy mostanság napközben nem tudok annyira elmélyedni) láttam ezt a reagálást, úgy érzem, megér egy választ, még akkor is, ha bizonyítvány-magyarázásnak fog tűnni.
[quote="eszterem"]
írta:eszteremBatkata:Nem értem depit!Ott van 3 gyönyörű gyerek!Mozdulj ki,ha másképp nem jobb,vagy találj ki valami progit magadnak!
Nem szabad bedepisedni!!Ez különben is csak egy kitalált baj!
Hát, Eszter, én bizony kimozdulok, minden nap valahová elmegyünk. Tudod az a fene nagy helyzet, hogy egy idő után az embert nem nagyon elégíti ki a gügyögés, a gagyogás, de még az sem, hogy a lányommal is lehet tök jókat beszélgetni... A fiamról nem is beszélve. Éjszakánként, meg amikor tudok egy pici időt szakítani, akkor filmeket nézek, olvasok, amúgy meg baba-mama "ringató-szerű" klubot csinálok egy könyvtárban és egy bölcsiben, tanítok novemberben a munkahelyemen (nyilván erre mostanság készülök fel), s szintén novemberben kimegyek az egyik ismerős zenekarral Prágába előadást tartani egy fesztiválon. Úgyhogy nem mondthatom, csak ülök itthon a sejhajomon és siránkozom.
Ha majd hetekig nem fogsz tudni egy értelmes szót váltani a pároddal, s még az időpontját sem fogod tudni, mikor voltál vele kettesben, akkor kíváncsi leszek, hogy fogod megélni az egészet. De nyilván neked nem lesz ilyen, mert közel vannak a rokonaid, besegítenek. (Nekem se rokonaim, se jóbarátaim nem élnek Pesten, segítségem sincs...)
És a párom nem rossz ember, csak egyszerűen elég sok időt és energiát elvesz a munkája, s a szabadidejét a gyerekeivel szeretné tölteni: a két naggyal, akik az édesanyjukkal élnek, meg a mi 1-2 nagyunkkal.
A másik pedig az, hogy ha az ember gyászol, bizony érzékenyebb egy csöppet. Anyukám szó szerint a kezeim közül ment el 2 és fél éve (rákban, többszörös áttéttel), apukámat meg júniusban temettem el, úgy, hogy a haldoklásánál ott voltam, Borival ápoltam, amennyire tudtam, s közben próbáltam itthon is helytállni az óvodai és iskolai évzárós-anyáknapos-különórai évzárós rendezvények közepette, oltásokra vittem Borit, s próbáltam nem rájuk ragasztani a félelmet és a kétségbeesést - mi lesz apukámmal...
"isteni" megélni, hogy a saját apád, anyád arra szorul, hogy te tedd tisztába, te etesd-itasd, tarsd helyettük a kapcsolatot a külvilággal, az orvosokkal. "Nagyszerű" megélni, hogy látod elmenni őket, látod, ahogy egyre inkább két világ között vannak, ahogy megisszák az utolsó kávéjukat, ahogy megeszik az kedvenc ételük utolsó 1-2 falatkáját, ahogy halucinálnak, ahogy félnek, ahogy nem bírják elfgoadni, menni kell, pedig itt várják még az unokák. a kert, a minden.
Úgyhogy én nem fogalmaznék úgy, kitalált baj, mert igenis lehet néhányunknak borzalmas éjjele-nappala egy-egy hosszabb időszakon át, amikor bármennyire is szeretné tudatosan irányítani az életét, bármennyire próbál felülkerekedni bizonyos érzéseken, nem mindig sikerül. Tudjuk mi, hogy nem szabad bedepizni, de basszus, vannak olyan napok, amikor igenis rádtör az egész.
Nem vagyunk egyformák, mindenki másként éli meg az életének egy-egy zűrösebb szakaszát. Van, akit nem ér el a "kitalált" baj, van, aki meg nyakig benne van.
Na, ennyit a bizonyítvány-magyarázásból, részemről ez a téma le vagyon zárva.