Sziasztok!
Nekem dec. 5-én, Mikulás előtt mondták a jó hírt.
Ez volt az első alkalom, hogy nem csináltam tesztet (addig mindig, és mindig negatív is lett), így tényleg nem tudtam, hogy mi van, de nagyon nem reménykedtem.
Kb. 11 körül behívott Szűcs, bementünk, leültem, és vártam, hogy mondja mi van. Máskor már egyből mondta, sőt még néha le sem ültem, már szomorúan csóválta a fejét, most meg elkezdtett arról beszélni, hogy milyen hideg van, és húz az ablak, és kellene valamit csinálni vele. Én meg azt gondoltam, hogy mondja már, ne az ablkaról beszéljen itt...
Aztán azt mondta:
- Hát, úgy látom, hogy révbe értünk, 56 a HCG!
Ezen annnnyira meglepődtem, hogy elakadt a szavam, aztán sírva kérdeztem, hogy tényleg??
Akkor vettem észre, hogy mintha többen lennénk a szobában, mint máskor, mert most bent volt az asszisztensnő is - aki pedig az eredményhirdetéseknél eddig nem nagyon szokott - és a biológus is. De addig nekem ez fel sem tűnt, úgy izgultam.
Na, akkor elkezdtem zokogni, Szűcs meg mondta, hogy igen, úgy néz ki, hogy sikerült. És valamit a következő kontroll időpontjáról mondott. De erre nem nagyon tudtam figyelni, mert csak sírtam.
Aztán megkérdeztem - mert persze tök parázós vagyok - hogy az 56 nem kevés-e (mert sok olyan esetről hallottam, akik 40-50 körüli HCG-vel indultak, és aztán nem volt petezsák megy ilyenek, és akiknek meg sikerült tényleg, azok ált. 100 körüli értékeket szoktak írni), de ő azt mondta, hogy fagyasztottnál lehet alacsonyabb, és az nem jelent semmi rosszat.
Aztán el akart búcsúzni, de én akkor jöttem rá, hogy semmire nem figyeltem abból, amit a köv. kontrollról mondott, ezért újra megkérdeztem, amin mindenki nevetett.
Akkor újra elmondta, az asszisztensnő pedig megjegyezte, hogy hozzám nem a gólya, hanem a Mikulás jött.
Aztán megköszöntem mindenkinek, és elindultam kifelé, a biológus meg jött velem, én még mindig sírtam, és az öltözőben megkérdeztem tőle, hogy tényleg nem kevés-e az 56, mire azt mondta, hogy fagyaztottnál már láttak olyat is, hogy 20 volt, és ikrek! Amikor kimentem, még utánam szólt, hogy
- Vigyázzon magukra!
Én meg sírva öltözködtem kint, és mindenki szánakozóan nézett, én meg alig bírtam beszélni a sírástól, de azért mondtam, hogy sikerült. És akkor mindenki felvidult és gratuláltak.
Aztán bementem a férjem munkahelyére (az enyém mellett van, és amúgyis mentem dolgozni, ügyeletes voltam aznap...), és szembejött velem a folyosón, tök meglepődött, hogy ott lát, nem is értette hirtelen (pedig egy hónappal azelőtt a lombiknál titkon reményekedett, hogy meg fogok ott jelenni, de a rossz hírrel nem mentem, csak telefonon hívtam), én meg megöleltem, és mondtam, hogy sikerült.
Alig akarta elhinni, mondta, hogy kell még neki egy kis idő, mire megemészti
Hát így volt nálunk,
és nagyon kívánom itt mindenkinek, hogy minél hamarabb jöjjön el az ő napja is!!
