Itt a szüléstörténet, kicsit hosszú lett.
Január 2-án Pasi elment Miskolcra családlátogatni, én maradtam otthon Manóval. Reggel még nem volt semmi bajom, aztán valamikor délelőtt kezdtem magam nagyon nem jól érezni. Émelyegtem, fájt a gyomrom (vagyis úgy gondoltam, hogy az fáj).
Manó példásan viselkedett, érezte, hogy valami nem stimmel, nem nyúzott, hagyott pihenni.
Aztán nem sokkal azelőtt, hogy a párom hazaért volna, annyira vacakul lettem, hogy felhívtam Árnika barátnőmet, jöjjön el. Nem mertem már egyedül maradni. Aztán hazaért Pasi, ment a szokott esti program: Balu fürdetés, vacsi stb. Közben telefonon konzultáltam a szülésznőmmel, mert keményedett a hasam és görcsölt a gyomrom. Indulni még nem akartunk, a szülésznő is azt javasolta, hogy igyak pár korty konyakot (na persze, itassam le a kölköket) és pihenjek.
Közben lefektettük Manót, velünk akart aludni, de nem is bántam. Fél 10 magasságában kb. 5-10 percenként keményedett a hasam, kiadtam az ukázt: indulunk.
Felhívtam anyukámat, kértem, hogy Újfehértónál vegye át Manót. Természetesen ekkor kezdett először csak esni, aztán szakadni a hó… Alig láttunk. Anyu átvette Balut, mi mentünk tovább Nyíregyházára.
A szülésznő már várt minket. A saját dokim sajnos nem volt bent, valami névnapon volt. Kedves tanítványa volt az ügyeletes, vele abban maradt, hogy ha valaki jön szülni, akkor átveszi. Így a dokim távollétében is jó kezekben voltam.
A felvételen a méhszáj 2 centis volt, az UH szerint mindkét baba fejvégű. Felmentünk a szülőszobára (ez kb. 11 órakor volt) és próbálták leállítani a szülést. Éjfél körül a doki megint megnézett: magnézium infúzió mellett további 1 centit tágultam. Szerettem volna spontán szülni, de Dani baba 190 körüli szívverést produkált, így a császár mellett döntöttek a dokik. Igen, dokik, az ügyeletvezetőt is lehívták konzultálni.
Engem nagyon hamar előkészítettek, igazából alig tudtam már követni az eseményeket. Az anesztes dokinak pl. a párom mondta meg, hogy milyen magas vagyok, és én az ő válaszából jöttem rá, hogy mit is kérdeztek tőlem…
Bevittek a műtőbe. A spinál jól hatott, semmit nem éreztem a műtétből. A szülésznőm meg az altatóorvos közvetítették, hol tartunk. Pasi fejét is láttam két ajtóval arrébb, le-föl járkált. Aztán 2009. január 3-án hajnali 1 óra 14-kor megszületett Dani. Bömbölt, láthatóan jól volt.
Danit elvitték és ekkor a doki bácsi rám nézett: Vanda! Én itt két lábat látok. Ha szabad lett volna a kezem, itt azt hiszem, két kézzel fogom a fejem. Réka még az utolsó pillanatban sikeresen bukfencezett egyet és a fenekét mutatta a világnak. Minden esetre 1 óra 15-kor ő is felsírt.
Egy pillanatra megmutatták őket, aztán elvitték. Innentől amíg be nem tették a babákat a mentőbe, Pasi végig velük volt.
A varrást nagyon nehezen bírtam, fáradt voltam, hagyjanak már békén! Ezt közöltem is a jelen lévőkkel, de mindenki nagyon kedvesen tartotta bennem a lelket, hogy már csak pár perc.
A sztori folytatását tudjátok, nem írom le újra. Viszont külön hatalmas köszönet a a nyíregyházi kórház koraszülött osztályának. Szakmailag és emberileg is a maximumot nyújtották.
És köszönet a páromnak, hogy végig kitartott, hogy csak titokban sírt és vigyázott ránk.
Balunak, mert átvészelte ezt a nehéz időszakot és örömmel fogadta az ikreket.
A nővéremnek és a férjének, amiért orvosról magyarra fordítottak, folyamatosan érdeklődtek a babák után és mellettünk álltak.
És persze nektek is köszi a drukkokért és hogy Pasiban tartottátok a lelket.