Még annyi, hogy ma megvettem a csodálatos utazás című könyvet, ezt kapom az uramtól karácsonyra (bár még ő nem tudja):)
Eszméletlen szép képek vannak benne, és szinte napról napra nyomon követi a kis élet fejlődését.
Annyira kettős érzés van bennem, egyrészt próbálok reménykedni, hogy majd talán sikerül a kistesó, másrészt ott van a bűntudat Pindúrommal szemben, hogy miért nem Ő van itt velem?
A másik meg, hogy nem szeretném túlságosan beleélni magam, és nagy reményeket kelteni, hogy nemsokára próbálkozhatunk, mert ahogy Betti is mondja, mi van, ha nem úgy, nem akkor jön össze, amikor mi szeretnénk?
+ ma a dokinál láttam egy terhes kismamát, és az első gondolat ami megfogalmazódott bennem: jajj szegény, milyen rossz lehet neki ekkora hassal.
Ez normális dolog szerintetek? Nem féltékenységet, nem irigységet éreztem, hanem volt bennem valami "önelégült" érzés, hogy én még mennyi mindent megtehetek, még lehajolhatok, még kávézhatok, ha nagyon szeretném megihatok egy italt, stb. stb. Értitek, hogy mit akarok mondani, ugyi?
Amit Betti is írt, hogy talán élni kéne még, mielőtt a kistesó megfogan...
De pár hónapja még az jelentette a nagybetűs ÉLETET, hogy a pocakomban volt Lackó, és Vele együtt volt ÉLET az élet....
Ez már nem is kettős érzés ami bennem van, hanem legalább 100-as
Mi is voltunk múlt héten a karácsonyi vásárban, de nem forraltboroztunk, mert 200 - ért adják decijét, és szerintem marhára fel van vizezve. Így abban maradtunk, hogy majd itthon pótoljuk, azóta is várom 
De édes, de imádom!
