Nagyanyám mindíg azt mondta, ha minden ember az ajtaja elé tenné a csomagját, senki sem hajolna le a másikért, inkább a sajátját tartaná meg. Ez így van.
Bocs, hogy offolok, de elmondom, hogy én mindíg tudtam belőle merítkezni.
Az anyukám a pocakjában volt, amikor a papát elvitték a frontra. Meghalt a Don-kanyarban. Aztán 47-ben kirakták őket a saját házukból(német származásuk miatt) és évekig éltek egy rokon kamrájába, áram és egyebek nélkül. Sok év után visszavásárolhatták a saját! házukat. Ennek az volt az ára, hogy hajnaltól éjszakáig dolgozott, és ez szó szerint értendő. Az anyukám is. Miután az anyukám férjhez ment, akkor Ő is párra talált, de fél év után levágták a jobb karját(a válla sem maradt meg) rosszindulatu daganat miatt. Az apukámnak azt mondták kb 3 hete van vissza készüljenek. Ekkor Ő 41 éves volt, fiatalabb, mint most én. Felépült. és mindent megtudott csinálni egy kézzel. Ellátta a háztartást, a férjét, főzött, vart!!!(nem is akárhogyan). Sajnos csak néhány évet tölthetett második férjével, az a papám is meghalt gyomorrákban. Akkor öszeköltözött szüleimmel. Nem csk nekik, még nekem is sokat segített, amikor megszületett a fiam. 4 éve halt meg. Soha életemben nem hallottam panaszkodni. A fiam is azt mondta, hogy Ő csak mosolyogva ismerte a dédit.
Rana! Szerinted lehetek én ilyen örökséggel Hepe? (persze én puhább fából vagyok faragva , és bizony néha vagyok)














)





