Sziasztok!
Megint itt, kicsit fáziskésésesen fórumozok itt, de jobb később jönni, mint soha, nem igaz?
Köszi mindenkinek a gratulációkat, Félix nevében is!
Íme a szüléssztorim, de egy litánia, mert nem tudtam semmit kihagyni.
Ja, és először az illusztráció, hogy kedvet kapjatok az elolvasásához:
Kattix Szülés-sztori
Nov 18-ra voltam kiírva, de már 10-e körül nagyon akartam szülni. 13-14-én már nagyon gyanúsan fájogattam, este már mértük a fájásokat, de még elég rendszertelenek voltak. Aztán a 15-ére virradó éjjelt már 8 percesekkel szenvedtem végig, aztán a kádban meleg vízben már 5-6 percesek voltak. Aznap délelőtt épp a heti kontrollra voltam hivatalos a dokinénimhez (dr Kocsis Éva) a Bártfaiba, illetve délben NSTre a szülésznőmhöz (Kondor Kata).
Reggel 1/2 10 felé elindultunk a rendelőbe, a dokinénim megvizsgált, és közölte, hogy bő 1 ujjnyira nyitva vagyok, felvétel szülőszobára. Azért amíg írta a papírt még egyszer rákérdeztem, hogy akkor ez már biztos, hogy AZ? Rámnézett, és azt mondta, "Igen, mi most szülünk!". Na akkor majdnem elsírtam magam, kicsit elöntöttek a hormonok.
Átcaplattunk a szülőszobára az ezer csomagunkkal (kis pakk a szülőszobai cuccokkal, nagy pakk a gyerekágyhoz, köldökzsinórvér doboz, nagykabát, kezemben az adminisztráció, jól nézhettünk ki).
Kb 1/2 óra múlva megérkezett Kata, bevitt a vajúdóba, ahol kaptam 1 darab széket, hogy ott öltözzek át, az 5 ágy mind foglalt volt, és mint kiderült 3 ágyon fél napja megszült nők feküdtek. Szerencsére Kata megnyugtatott, hogy csak a zárójelentésekre várnak a gyerekágyon, és lesz rengeteg hely, úgyhogy ez a parám kilőve (mármint, hogy nem lesz hely amikor szülök és ezért nem lehetek majd a gyerekkel).
Kata megvizsgált, még mindig bő 1 ujjnyi, rámkötött egy CTG-t, ami rendszeres 60-as erősségű fájásokat mutatott, gyerkőc pedig vígan ugrabugrált közben. Azt mondta ez jó, de még nem eléggé, erősebbnek kell lennie a fájásoknak, menjünk el sétálni, enni, aztán jelentkezzek be úgy 1 óra múlva. Más se kellett nekem, le a büfébe és benyomtam végre valahára egy kakaós csigát (amivel hivatalosan és ünnepélyesen véget vetettem a diétámnak).
3/4 óra múlva Kata hívott, hogy a dokim azt kérte, készítsen elő, úgyhogy uzsgyi vissza a szülőszobára, borotva, beöntés (ami korántsem volt annyira gáz, mint előre képzeltem), és újra CTG. A gép még mindig ugyanolyan 60-asokat mutatott, annak ellenére, hogy én sokkal erősebbnek éreztem őket. Jött a dokinéni, és kérdezte erősödnek-e. Mondtam, hogy szerintem igen, de a gép szerint nem, erre azt mondta, hogy az nem számít, az a lényeg mit érzek, és nem az, hogy a gép mit mond. Megvizsgált és mosolygó arccal mondta, hogy már 2 ujjnyi, cuccoljunk be egy szülőszobába és megnézi a magzatvizet.
Erre én azt hittem, hogy a bevilágítós magzatvíznézés lesz, de mikor megláttam a kezében az ollót, akkor világossá vált, hogy burokrepesztés következik. Ebből semmit nem éreztem, csak a kizúduló meleg vizet, aztán azt, ahogy emelgeti el a gyerek fejét, hogy jöjjön ki a víz. A víz pedig zöld volt, úgyhogy ezzel a vízben vajúdós alternatívkodós terveimnek lőttek is, de mivel olyan biztonságban éreztem magam már akkor, egyáltalán nem lettem szomorú emiatt.
Rámkötötték a CTGt, berendezkedtünk, kaptam egy labdát, és magunkra hagytak minket, hogy tágulgassunk. Először a labdán ücsörögtem, aztán állva, ágyon ülve, közben egy melegszendvics ebéd gyanánt, még jókedvűen beszélgettem mindenkivel. A tágulás pedig csak nem haladt.
A szülőszobától már fogalmam sincs az időről, egyet tudok, hogy repültek az órák. Valamikor koradélután elkezdtem szedni a homeos bogyókat negyed óránként, közben félúton ittam ásványvizet, úgyhogy ez és a fájások átvészelése ki is töltötte az időt rendesen. Időnként bejött a doktornő megvizsgálni, de olyan este 6 körül még mindig csak a bő 2 ujjnyi volt a helyzet.
Akkor előállt egy javaslattal, mivel zöld volt a víz, és órák óta nem tágulok, kellene egy kicsit gyorsítani az ügyön, kössünk be oxytocint és mellé egy fájdalomcsillapítót, és a kettő majd megkönnyíti a tágulást (remélhetőleg). Onnantól kezdett igazán bedurvulni a dolog, már nagyon fájt, és egyre gyakrabban, minden fájásnál azt kérdeztem mikor hat már a fájdalomcsillapító. Állítólag már hatott.... de engem csak bíztattak tovább. Közben valamikor kaptam a fenekembe egy nospa szurit is, ami igazán kegyetlen volt mert pont jött egy fájás is, miközben masszírozták szét a csípő cuccot, áááááá.
Egy idő múlva nagyon fura dolgok kezdtek történni a fájások alatt, mintha a gyerek akarná kinyomni magát. Magamban gondoltam, hogy ez már olyan tolóingerféle, rángatott lefelé, megállíthatatlanul, úgyhogy mondtam Katának, hogy nagyon nyom. Kb a 3. ilyen felkiáltásomnál megvizsgált, és elég furán hangzott, amikor közölte, hogy "Eltűnt a méhszáj, nyomhatsz!". Elszaladt a dokiért a szünetben, aztán közösen ámultak, hogy milyen fantasztikus, 1 órája kötötték be az oxytocint, és már jön is ki a gyerek.
A tolófájásokat már egyáltalán nem fájdalomként éltem meg, ezeknél már legalább éreztem, hogy történik is valami. Nem volt más választás, mint nyomni, ahogy bírok amíg tart, fogalmam sem volt, hogy jól nyomok-e, hova nyomok, letolom-e a levegőt, és minden ilyesmi, amire olyan tudatosan felkészítik az embert a kismamatornán, meg jógán meg mindenhol, egyszerűen vitt magával az az elementáris erő. Nem tudom hányadikra jött ki a kölyök, de nem volt gyorsvonat, ami a gátam miatt nem is volt baj. Az utolsó párnál már kérdezgettem még hány nyomás van hátra, mindig 1 vagy 2 volt. Amikor már kint volt a buksija, megfoghattam, amire előre készültem, de valahogy annyira el voltam mélyülve a munkában, hogy nem is fogtam fel akkor teljesen, hogy ez milyen érdekes dolog. De éreztem a sok haját!
20.05-kor kibújt a gyerkőc (10-es Apgart kapott), ráfektették a hasamra, és abban a pillanatban végigkakilt. Tudja, hogy kell bemutatkozni.
Nem ordított, nem látszott ijedtnek, hanem tök aranyosan nyitogatta a szemét és nézelődött ki a takaró alól, ismerkedett a világgal, a pocakommal kívülről és apukájával. Folyamatosan csak azt tudtam mondogatni, hogy de aranyos és gyönyörű, mert tényleg az volt, ahogy ott kukucskált kifelé. Aztán megfürdették és megkapta a férjem, amíg megszületett a lepény és megvizsgálták mi a helyzet odalent (semmi szerencsére
, a gátam nagyon strammul bírta a dolgot, az égadta világon semmi nem történt vele). Amikor mindennel készen voltunk megkaptam a kis csomagot és boldogan rácuppant a cicire.
Több mint 2 órát babázhattunk ott a szülőszobán, aztán átcuccoltunk a gyerekágyra. A gyerkőcöt betoltuk a csecsemősökhöz, ahol nagy megdöbbenésemre kérdezés nélkül nyomták a szájába a cumit a cukros vízzel... állítólag amiatt, hogy én cukros voltam kell neki. Éjjel kb 3 órát tudtam aludni, az adrenalin ébren tartott. Fura volt, mert semmi különösebben magasztos nem járt a fejemben, csak fel voltam dobva és azon gondolkodtam, milyen jó is volt szülni.
Másnap reggeltől velem volt a poronty éjjel-nappal, csak akkor adtam be megőrzésre ha zuhanyoztam vagy ha hosszabban kint maradtam a látogatókkal. De akkor már nagyon hiányzott.
A Szent Imréről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. A teljes személyzet, talán egy éjszakai csecsemőst kivéve kedves és segítőkész volt, minden kérdésre válaszoltak, abból pedig volt bőven. Az orvosom, dr Kocsis Éva, a szülésznőm, Kondor Kata, és a fogadott csecsemősnővérünk, Gacsádiné Zsuzsa rengeteget segítettek, és felejthetetlen élménnyé tették az első gyerkőc születését. A következőt is velük szeretnénk.
The End.
)
), no egyéb pasi 
???? szánkó???? az meg mi????
de milyen szuper hogy ajándékot voltatok vásárolni, s így készülnek 
