2007.10.23 17:51
Szerző: kagyló
Beszélgetés Dr. Dévai István szülész-nõgyógyász fõorvossal,
a Dévai Intézet igazgatójával
Növekszik-e az érintett, segítséget igénylõ párok száma, s milyen változások tapasztalhatók az okokat illetõen az utóbbi idõben ?
A kezdetek óta évrõl évre emelkedik valamelyest a meddõségi problémával küzdõ házaspárok aránya. Az európai statisztikák szerint 10-12 % között van jelenleg, Magyarországon olyan 12-14 %-os az érintettség. Az okok között nagymértékben elõtérbe került a rossz spermakép, a környezetszennyezõdés illetve a stresszes életmód miatt. Ma már 2 %-ra tehetõ azon esetek aránya, ahol még a legfejlettebb technika mellett sem tudunk megtermékenyítésre alkalmas spermiumot találni, s donort kell igénybe venni. Nõknél nagyon gyakori az abortuszok aránya, a petevezeték elzáródása, a méhen kívüli terhességek miatt eltávolított petevezeték, valamint rohamosan nõ az endometriózis nevû betegségben szenvedõk száma.
Mit gondolsz, a szakmai hozzáértésen túlmenõen milyen tényezõkön múlik a beavatkozások sikere ?
Ez összetett kérdés. Tudomásul kell vennie önnön magát, a lehetõségeket és a korlátokat is. A legnagyobb gondot általában az jelenti, ha a páciensek elveszítik a türelmüket. Be kell látnunk, hogy adott számú petesejt van, hogy adott minõségû petesejt van, és adott minõségû és darabszámú a spermium is. Ebbõl kell összehozni gyakorlatilag a terhességet. A sikerráta 30 éves életkor alatt 35 %, ami azt jelenti, hogy ezt a számot nem nagyon lehet átlépni. Ha akarom, ha nem, száz nõbõl 35 terhes lesz, 65 pedig nem. Ez a tudománynak a jelenlegi lépcsõfoka. Ha visszatekintünk csak arra, ami a saját életünkben volt: elõször az egyszerû lombik-eljárás, utána 1992-tõl jött az ICSI, késõbb a fagyasztás, az asszisztált hatching, stb., stb., tehát állandóan fejlõdik ez a technológia is, mint minden. Ezek a fejlesztések egy adott betegcsoporton mindig tudnak segíteni, de száz százalék nincs.
A különbözõ akadályozó tényezõk jelentõsen rontják a siker esélyeit: a túlfûtött pszichikai állapotok, a nagy izgalom, vagy az, ha mégsem akarja a gyermeket igazán. És persze az életmód rendkívül fontos. Ne dohányozzon, ne fogyasszon alkoholt, és kábítószeres ne legyen. Megdöbbentõ hallani a kábítószeres terhesekrõl, akik már itt is megjelentek, akik legalább nekünk néhány szóban elmondják, hogy füveznek, vagy egyéb anyagot használnak.
Nagyon-nagyon lényeges a megfelelõ táplálkozás, hogy ne a divatos fogyókúrákat kövesse az, aki egészséges gyermeket szeretne. Kiegyensúlyozott diétát kell tartani. Nem elégséges, ha zöldségeket esznek csak, növekvõ terhesség mellett még inkább szükséges tojást, halat, húst fogyasztani. Nagyon sószegényen kellene táplálkozniuk, miközben az átlagos élelmiszerek túl sok sót tartalmaznak.
Tapasztalataid szerint hogyan hat a házasságokra, hogy ennyi megpróbáltatáson kell keresztülmenniük a gyermekáldás érdekében ?
Ez nagyon változó, van, ahol már szinte az elsõ pillanatban felborul a kapcsolat.
A legtöbb házasságban az egyik fél jobban szeretne gyereket. Általában a nõk akarják jobban, ezért elszántabbak is. Úgy látom, hogy az labilizálja meg inkább a párkapcsolatokat, ha a férfioldalon van a gond, és a nõ nem eléggé biztos magában. Ha a nõ nem akarja annyira, vagy túl nagynak véli a kockázatot, és ezt a kockázatot nem akarja vállalni egy férfiért, akkor feladja a kapcsolatot is. Vagy belevág, de az elsõ mûtét után, ha nagyon fájt neki, vagy elege van a procedúrából, akkor nem folytatja. Többségében azért azt látjuk, hogy a nehézségek hallatán összebújnak, és fogják egymás kezét. És ezt öröm látni, ez inkább a megható része. És ez is fontos a sikerhez, hogy a nõ ne érezze egyedül magát ebben a helyzetben. Fizikailag amúgyis õ a nõ - az, aki a nehézségek nagy részét viseli, nagyon lényeges, hogy legalább lelkileg biztos támaszt, támogatást találjon.
Rejtelmek a lombik mélyén
Beszélgetés Bojtor Gyöngyivel, a Dévai Intézet embriológusával
Mik azok az okok, ami miatt rossz lehet a sperma ?
A környezeti ártalmak nagyon befolyásolják. Ilyenek például a kémiai szerek, a foglalkozási ártalmak, tehát a festékkel, szerves oldószerekkel, vegyszerekkel foglalkozók általában károsodnak. Nagyon gyakoriak az életmóddal összefüggõ egészségkárosító hatások. A dohányzás, alkoholfogyasztás, kávé, a táplálkozás egyoldalúsága és a stresszes állapotok. A szauna is nagymértékben befolyásolhatja; mint tudjuk, a spermiumok nagyon érzékenyek a magas hõmérsékletre, könnyen elpusztulnak. Valamelyest lehet javítani a spermaképen, de teljes mértékben soha. Akinek nagyon rossz, 20 millió per milliliter alatt van a spermiumszáma, azon nem nagyon tudunk már változtatni, még az andrológus sem. Ezek a páciensek mindig andrológiai kivizsgálásra kerülnek, és többnyire hormonális kezeléseket kapnak két-három hónapig. A kezelés hatására feljavulhat a sperma, de késõbb többnyire vissza is esik, tehát nem tartós ez a behatás.
Milyen tanácsokat adtok a spermakép javítása érdekében?
Aki gyermeket szeretne, a szaunát mindenképpen kerülje el. Az étkezésre is oda kell figyelni, mert nagyon sok tartósítószert tartalmaznak az élelmiszerek, és ezektõl tartózkodni kell, inkább a bioételeket kellene elõnyben részesíteni. Nagy mennyiségben ajánlott kaviárt, halat, tökmagot, sütõtököt fogyasztani. Volt olyan páciens, aki egy hónapon keresztül halat evett, minden nap kétszer-háromszor, már nagyon megutálta, de nagyon jó eredményt ért el, teljesen normális lett a spermaképe. Ez persze nagyon ritka. Nyilván, akinél eleve, genetikailag is kevés a spermiumszám, annak nem fog megjavulni soha. Ha valakinek a szervezetében esetleg valamilyen gyulladásos folyamat van, fogíny-, foggyulladás, reumatikus panaszok, megfázás, ez átmenetileg leronthatja az eredményeket. Amikor spermavizsgálatra jön egy férfi, és náthás hangja van, akkor meg szoktam kérdezni, hogy szed-e valamilyen gyógyszert, van-e valamilyen gyulladása, mert biztos, hogy akkor rossz a spermaképe. Hiába normozoospermiás, ha gyulladás van a szervezetben, biztosan lerontja, mert ez befolyásolja a spermatogenezist. Ha valaki gyógyszert szed, antibiotikumot, vagy olyan más gyógyszert, amely rontja a spermaképet, akkor azt javasoljuk, hogy jöjjön vissza legközelebb, akár egy hónap múlva, amikor már kiürül a szervezetbõl, és már valószínûleg normális lesz a spermakép.
Tapasztaltál-e az elmúlt években változást a spermaképekben ?
Olyannyira, hogy 10-15 évvel ezelõtt szinte nem is láttunk, nem is találtunk olyan esetet, hogy kevés lenne a spermiumszám. Akkor még nagyon jó volt. Ez az évek során, tehát az eltelt 5-6 évben alakult így, hogy egyre rosszabbak lettek a spermaképek. Erre kellett találni valamilyen módszert, és ezért is jött be az ICSI, amikor a petesejtbe egy darab spermiumot szúrunk be kapilláris útján, mikromanipulációs módszer segítségével.
De vegyszerek és stressz már korábban is létezett.
Igen, de nem olyan mennyiségben. És egyre rosszabb lesz a spermakép, kutatások is igazolják, hogy fokozatosan romlik.
Addig is: mi a megoldás ?
Akiknél egyáltalán nincs spermium az ondófolyadékban, azok kerülnek az úgynevezett SMART-eljárásra. Ennek során az andrológus mûtét útján a herébõl szövetdarabot, ún. bioptátumot vesz ki. Ez egy fantasztikusan jó módszer, nagyon jó lehetõség azok számára, akiknél látszólag már semmi remény nincs spermium nyerésére. Elaltatják a pácienseket, és egy vagy két borsónyi darabot kimetszenek a páciens heréjébõl. Ezt a bioptátumot dolgozzuk mi fel annak érdekében, hogy a benne lévõ spermiumot kinyerjük. A kezelés során centrifugáljuk, mindenféle maceráción megy keresztül, tubulussejtekre bontjuk. A petri-csészében egy speciális alakzatot hozunk létre a táptalajból – ezt mi fedeztük fel, a formája szakmai titok ! -, olajjal lefedjük, a közepére tesszük a már megkezelt, tubulussejtekbõl kiválogatott spermamasszát, és ha van benne spermium, az biztos, hogy ki fog úszni a szélére. Csak így lehet ezeket összeszedni, más módszer jelenleg nincs. Ha nem úszik ki azon a napon, akkor még várunk a következõ napig. Gyakran elõfordul, hogy csak másnap úszik ki, és akkor tudunk petesejteket szúrni. Ha nem úszik ki, az azt jelenti, hogy egyáltalán nincs spermium. Olyankor már csak a donor kerülhet szóba. A páciensek tudják ezt, így már elõre bebiztosítják maguknak a donort a spermabankból.
Spermabank
Interjú Balogh Istvánnal, a Krio Rt. igazgatójával
A meddõ házaspárok közel öt százaléka számára a pár férfitagjának betegsége miatt soha adatik meg a közös gyermek születésének lehetõsége. Nekik, akik - szerelmük mellett minden nehézség mellett kitartva - úgy döntöttek, együtt kívánják leélni az életüket, a donorsperma igénybevétele jelentheti azt a megoldást, mely a feleség számára a babavárás és gyermekszülés örömét nyújtja, s legalább részben megadja mindkettõjüknek a saját gyermek világra jöttének élményét.
Hogyan tartjátok nyílván, illetve hogyan választják ki a házaspárok a donort ?
Csaknem valamennyi meddõségi központtal szerzõdést kötöttünk, így mi szállítjuk a szükséges mennyiségû mintát a számukra. Van olyan intézet, ahonnan ide jönnek a házaspárok, és õk maguk választják ki a donort. Van, ahol csak leírják az igényeket, és átküldik faxon. Leírják, hogy kell nekik öt ampulla 170-180 cm magas, 70 kilós, barna hajú, zöld szemû, ilyen és ilyen vércsoportú ember. Jobban szeretem, ha a házaspár jön ide, nem pedig valaki más választ helyettük. Itt nálunk van egy katalógus, amibõl választani lehet. Az adatlap a donorok lényeges adatait tartalmazza: külsõ megjelenési jegyek, arcforma, szemszín, hajszín, magasság, testsúly, valamint az életkor, iskolai végzettség, foglalkozás, érdeklõdési terület, vallás, vércsoport. A fõbb jellemzõket számítógépen is nyilvántartjuk, és ha valaki ide eljön, akkor segítünk a keresésben. Itt órákat is el lehet tölteni, mire kiválasztja a megfelelõt, hiszen elég sok minden benne van a katalógusban. Úgy segítünk, hogy megkérdezzük azokat a szûk paramétereket, amiket õk fontosnak tartanak, és elmondjuk, amiket mi tartunk fontosnak. Ez azt jelenti, hogy milyen a férj testmagassága, színe, esetleg vércsoportja, ha tudja, és ennek alapján egy leszûkített keresést csinálunk. Kivesszük a katalógusból azt a 8-10, esetleg 3-4 embert, akikrõl úgy gondoljuk, hogy a leginkább hasonlít, és ebbõl választanak. Ez jól mûködik, jobban szeretik, mintha az egészbõl kellene választani. A donorok természetesen névtelenek, a nevüket nem lehet nyilvántartani. Csak egy azonosítószámuk van, fotót sem lehet mellékelni, ezért karakterrajzok vannak. Általában az a jellemzõ, hogy a házaspárok olyasmit szeretnének kérni, ami a férjre leginkább hasonlatos. Van olyan, aki nem is tudja a vércsoportját. Ha tudja, az elõny, de igazából nem kizáró ok, tehát ha nincs olyan vércsoportú, az sem gond.
Említetted a donorok névtelenségét. Mi történik, ha nagykorú lesz az ily módon született gyermek, és szeretné megtudni, hogy genetikailag ki az apja?
A jelenlegi törvények értelmében õ sem tudhatja meg. Eleve a családon múlik, hogy elmondják-e, milyen megtermékenyítésbõl és hogyan született. Ha nem közlik vele, akkor ez a kérdés fel sem merül. Ha elmondják neki, a körülményeket persze megismerheti, erre van lehetõsége, de visszanyomozni nehéz is lenne. Tegyük fel, megjelenik itt húsz év múlva valaki, hogy õ donor-megtermékenyítésbõl született, és mondjuk meg, ki a papája. Nem tudjuk megmondani, mert nem biztos, hogy tudjuk, melyik donortól származó megtermékenyítésbõl született az illetõ. Hiszen, ha például a meddõségi centrum nem a párt küldi el hozzánk, hanem õ maga végzi a megrendelést, akkor nem is tudjuk, hogy adott házaspárnál melyik donort használták fel. Tehát nem tudunk segíteni, és a jelen rendelkezések szerint nem is lehet. Hogy mi lesz ezzel kapcsolatban húsz év múlva az álláspont, arról fogalmam nincs.
Maguk a donorok tudnak arról, hogy gyermek származik tõlük ?
Igen, hiszen minden donor spermája csak négy sikeres terhességig használható. Ezután be kell fejeznünk, és közölnünk kell vele, hogy nem adhat le több mintát.
Amikor a boldogság fogalma átértékelõdik
Andrea (37 éves) és Zoltán (41) Budapest egyik elõvárosában élnek kisfiukkal, a 19 hónapos Gergõvel.
Milyen mottót adnátok a történeteteknek ?
Z: Talán azt lehet mondani, hogy harc a gyerekért.
A: Gergõ, a csodababa. De ez mindenkinek csoda. Mindenkinek a saját gyereke a legnagyobb csoda a földön. Nem tudok mottót, mert ez maga a boldogság.
Z: Amiket az ember közben átél, azt sem lehet elmondani. Csak érezni lehet. Hogy küzdöttünk érte, és sikerült elérni. Az az öröm is, amit a gyerek egy-egy mozdulata naponta okoz, meg az, hogy egyáltalán van, és a miénk. A dátum is olyan szép, amikor született: 2001. 6. hó 21. Olyan szerencsés szám, remélem, az lesz az egész élete a 21-essel.
A: Az biztos, hogy este, amikor elaltatom, - mert még mindig szopik -, és elalszik a karomban, képes vagyok 10-15 percig csak fogni és nézni, ahogy alszik. Csak fogom, és mindig eszembe jut, hogy mennyit szenvedtünk érte, és csak megvan, és csak megszületett. A mai napig majdhogynem föl sem tudom fogni, hogy tényleg van, pedig azért már másfél éves elmúlt. Akkora nagy öröm és akkora nagy boldogság, hogy tényleg itt van, és tényleg az én gyermekem. A mai napig, este, amikor nyugi van, csend van, tíz percet is elgondolkodom fölötte. És tényleg az enyém, mert fogom.
Z: Ebben a korban már egészen másképp állunk hozzá. Más, amikor az embernek húsz vagy huszonöt évesen lesz egy gyereke, akkor még teljesen másképp látja az életet is. Amikor elérkezik egy ilyen érettebb korba, akkor már látja, hogy mit jelent egy gyerek, meg mit a vagyon, meg mit a többi dolog. Hogy mi a fontos az életben. És nekünk már a gyerek a fontos. Õ van az elsõ helyen.
A: Átértékelõdnek dolgok abban a pillanatban, és ami idáig nagyon fontos volt, az már egyáltalán nem számít. Amikor nem volt, akkor persze az számított, hogy legyen az embernek lakása, legyen kész a ház, legyen meg minden a helyén. Most ilyen dolgok, hogy valami nincsen meg, már nem fontosak.
Z: Meg idõben is, most már ez a fontos, nem megyünk el össze-vissza, csavarogni, hanem a család és a gyerek az elsõ.
Szerintetek mennyit számít az ember hite abban, hogy sikerülni fog ?
A: Csak az számít, szerintem. Teljesen pozitívan kell nézni az egészet. És az is nagyon sokat számít, hogy a társ, a partner ott van. Megnyugtat, hogy jól van, azért nem olyan nagy tragédia, majd a következõ sikerül. Az nagyon fontos, hogy biztosan álljon az ember mellett valaki. A szeretet, az óriási nagy szerepet játszik.
Z: Azok az emberek, aki idáig eljutnak, nagyon összekovácsolódnak. A nehézségek azok, amik összehoznak. Csak ránéz a másikra, és már tudja, hogy éppen most milyen lelkiállapotban van, mi a problémája.
A: Szinte egyik sem fiatal, aki már ide eljut. Akik a rendelõben ültek, általában már azok sem voltak fiatalok.
Z: Igen, mert amikor az ember fiatal, még azt hiszi, majd rendbe jönnek a dolgok. Idõ kell ahhoz is, míg rászánja magát.
A: Ha én újra kezdhetném, lehet, hogy mégsem hagynék ki ennyi idõt. Bár a méhen kívüli terhességek után elkerülhetetlen volt, és az is igaz, hogy pihenés szempontjából kellett, de nem várnék ennyit. Amikor biztos, hogy nem fog összejönni, akkor csinálni kell, és idejében utána menni. Túl azon, hogy mindennek biztosan így kellett történnie, azért jó lett volna, ha mindez tíz évvel ezelõtt sikerül.
Hármas ikrek
A szokásosnál is elfogódottabban csöngetek a társasház lakásának ajtaján. Bárhol is jártam eddig e könyv kapcsán, mindenütt ott lebegett a határtalan boldogság, az öröm a családokban, mindenhol átérezhettem a csodát. De ez egy picit más. Itt egyszerre mindjárt háromszorosan jelenik meg elõttem: a babák ugyanis hármas ikrek. S ami talán még szebb az egészben: mindhárman teljesen különbözõek. Bármennyire figyeltem is õket, nem igazán sikerült hasonlóságot találnom sem külsejükben, sem nyiladozó személyiségükben.
Hány évesek vagytok ?
Én 32 leszek nyáron, a férjem pedig 39. Harminc és fél voltam, amikor születtek. Azt is nehéz volt megélni, hogy ebben a korban már mindenkinek született gyereke a környezetünkben. Annyi nõvel beszéltem, és hasonló érzéseket éltek át õk is, hogy mit szólnak a munkahelyen, a családban. Ezen aztán valahogy túlteszi magát az ember, de a baráti körben jönnek a gyerekek, és ezt látjuk nap, mint nap. Fáj, és szinte mindenkiben elõjön az irigység. A legjobb az volt, amikor addig a pontig eljutottam, hogy már egyáltalán nem irigykedtem. Ugyanúgy tudtam ránézni más gyerekére, nem volt bennem semmi fájdalom, rájöttem, hogy attól nekem nem lesz jobb, ha neki is rossz. Legyen akár öt gyereke is, nem zavart. Odáig eljutni, azt a belsõ nyugalmat megszerezni, hát, évek kellettek, mire magamban én ezt feldolgoztam. Akkor sikerülhet, amikor az ember ezt a lelkiállapotot eléri. Ezt határozottan merem állítani. Persze, könnyû mondani, én is mindig azt mondtam, hogy könnyû mondani. Nekem ne mondják, hogy ne legyek türelmetlen, mert idegesít. Mikor az ember már a kezében akarja tartani a gyereket, és még el se kezdett orvoshoz járni, meg még most fogják injekciózni, meg azt mondják, hogy álljon le, szünet és pihenõ, hát az a réme ezeknek a nõknek, hogy most egy kis pihenõ, mert egy kis ciszta, vagy ez, meg az. Érdekes, egy idõ után az ember már annyira lazán tudja kezelni, hogy már ott röhögcséltünk a nõkkel mûtét elõtt. Nagyon jó a hangulat az intézetben, nagyon szeretem, a lányokat, a nõvérkéket, jó hangulatot teremtenek. Igazából nem sok nevetnivaló van, amikor az embert szurkálják, de mégis nevet, kínjában is. Érdekes dolgok ezek. Amikor elkezdõdik egy ilyen beállítás, aztán lehet menni leszívásra, beültetésre, és várni, az ember ilyenkor mindig kap egy reménysugarat, és az az érzése, hogy már tulajdonképpen félig terhes. Nagyon jó.
Mi volt a legnehezebb az egész folyamatban ?
Mindig az elsõ három hét, a várakozás volt a legnehezebb, hogy sikerült-e, azok borzasztóan lassan telõ napok voltak. A legeslegnehezebb az volt, amikor az elsõ babát elveszítettük. Nagyon padlóra kerültem, nehéz volt talpra állnom. Aztán valahogy egyszer csak a belsõ hitem segített. Az, hogy igenis lesz gyermekem, és sikerülni fog. Valami belsõ nyugalom szállt meg. Pedig nem vagyok hívõ, legalábbis olyan értelemben, ahogyan neveltek, tehát nem járok templomba. De hiszek valamiben, a sorsban, vagy valami fensõbbrendûben, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem. Hiszek abban, hogy valami küldetésünk van a világon, és mindennek magyarázata és miértje van. Hiszem azt is, hogy nem véletlenül kaptam ezt a három babát egyszerre a sorstól, ez a feladat jutott nekem ebben az életben.
Akik megjárták a Hadak útját
Gyöngyvér Budapesttõl harminc kilométerre él, családjával. A közös kertben két ház áll, egyikben szülei laknak, a másik most épült fel maguk és gyermekeik számára. Igazi hölgykoszorú fogad, három generációból. A téma fõszereplõje, Eszter, a 27 hónapos lombikbaba; húga, a 11 hónapos pici Gyöngyvér, aki természetes fogantatással lepte meg szüleit; az anyai nagymama, aki vigyázó szemekkel felügyeli a kislányokat; s az édesanya, Gyöngyvér (35 éves), akivel e népes társaság közepette is zavartalanul tudunk beszélgetni,
A lombik-beavatkozás ICSI-módszerrel történt ?
Igen, ICSI-vel, minden beavatkozás, szóba sem jöhetett az IVF. Egy vállalkozással volt akkoriban nagyon kemény problémánk, becsõdültünk eléggé komolyan anyagilag. Úgy is mondhatnám, hogy rendesen lenulláztuk magunkat, pedig elég jó anyagi körülmények között éltünk elõtte. Mostanában kezdünk újra talpra állni. Úgy gondolom, hogy ez a férjemet eléggé érzékenyen érintette. Közben meghalt egy barátja. Nagyon sok minden jött neki is, pszichikailag, biztos ez hatott rá mélyen. Gondolom, ezért is voltak rosszak akkor a vizsgálati eredményei. Miután mi összekerültünk, igencsak megjártuk a Hadak útját, rögtön kipróbáltuk egymást, hogy kitartunk-e egymás mellett, mert elég kemény dolgok történtek. Átéltük azt, hogy nem lehet gyerek, akkor is kitartottunk egymás mellett. Átéltük azt, hogy hét krajcárt játszottunk naponta a kiló kenyérért, de azon is túl vagyunk. És lassan minden rendezõdik, úgy néz ki. Babák is vannak, az anyagiak is kezdenek helyre jönni.
Hogyan éltétek meg azt, hogy nem lehet természetes úton baba ?
Borzasztó volt. Pont a születésnapomon ment a férjem erre a vizsgálatra, és felhívott engem. Még õ is sírt a telefonban. Én teljesen kiakadtam. Ez körülbelül fél órát tartott, és utána úgy döntöttem, hogy biztos, hogy van megoldás. Én nem az a típus vagyok – az anyukám ezt belém nevelte -, aki könnyen föladja a dolgokat. Kitartó típusok vagyunk. A férjem inkább letargiába esik. Talán még az is megfordult a fejében, hogy én esetleg ott fogom õt hagyni emiatt. De ez legfeljebb addig tartott neki, amíg haza nem ért az autóval. És még egy fél órát, amíg én õt megvigasztaltam. Mire hazaért, addigra teljesen helyre tudtam magam rakni agyilag.
Visszapillantás a lépcsõ tetejérõl
Zsuzsával (34 éves) budapesti, háromszobás lakásukban beszélgetünk, amíg a másfél éves ikerlányok ebéd utáni álmukat alusszák. A férj, Norbi (36) dolgozik, így nem lehet jelen. Tudom, kicsit nehezményezte, hogy rá már nincs is szükség. Zsuzsáról azt érzem, nemigen ismerhet leküzdhetetlen akadályokat és megoldhatatlan problémákat. Gyakorlatias szemlélete, ereje és lendülete magával sodor. Mire minden kérdésemre választ kapok, az ikrek is felébrednek, így alkalmam nyílik megcsodálni õket. A legbelsõ, nagyméretû szoba teljes egészében a lányok biztonságos birodalma, ajtajában kis faráccsal elbarikádozva. A két „babóca” két külön világ. Méretek tekintetében Lili a kisebb, vékonyka, örökmozgó, minden érdekli, dinamikus kislány. Luca kicsit kerekdedebb, temperamentumban is higgadtabb, megfontoltabb.
Hogy érzed, a férjeddel való kapcsolatotokra hogyan hatott ez az egész ?
Nem tudom. Ez egy akadály volt kettõnk életében, és ezt le kellett gyõzni. Ennyi. Nem tudok ilyen nagy szavakat mondani. Ez volt egy lépcsõ, egy akadály a kettõnk életében, amit muszáj volt mind a kettõnknek meglépni. Összekapaszkodtunk és vittük egymást a cél felé.
Lelkileg melyikõtöket viselte meg jobban ?
Biztos engem viselt meg jobban, mert azért ezek a dolgok nem múlnak el nyomtalanul az ember feje fölött. Most, hogy túl vagyok rajta, így már azt mondom, hogy nem viselt meg. Jó így rájuk nézni, meg ha rájuk nézek, tudom, mibe kerültek, nem volt egyszerû játék, de olyan ez, mint egy költözés. Azt is össze kell koordinálni, és ott is mind a kettõnknek ott kell lenni, mert különben nem megy. Nagyjából ennyi. Biztos szorosabb lett, de nem tudom ezt így kategorikusan kimondani, mert csak segítettük egymást mindig. Ha én voltam egy kicsit lezökkenve, akkor õ rugdosott meg, ha õ volt, akkor én lendítettem, meg vágtam hátba, hogy ne bolondozzál.
Mit gondolsz, mi a Ti sikeretek titka ?
A hitem, ez tuti, ez biztos. Nem szabad feladni, mert minden egyes beültetéssel az ember közelebb van a megoldáshoz. Ez egészen biztos. És az a fontos, hogy mi van a fejedben. Amikor meg elpukkadt az ember, akkor mindig valamelyik családtagja hátba vágta, hogy ne szórakozz már, most eddig eljutottál, nehogy már most add föl. És akkor az ember kicsit összerántja magát, és akkor fölkel a nap, és újra indul minden.
Mikor érezted azt, hogy most már minden rendben van, és sínen vagy ?
Amikor azt mondta az ultrahangon, hogy ott a két kis petezsák. Az akkor olyan jó volt. Azt hiszem, akkor. Igen, és én akkor hátradõltem a „székben”, és vártam, hogy megérjenek a gyümölcsök. Addig volt izgalom, az a három hét, és akkor azt mondta, hogy itt van, de ki kell jutni a dzsungelbõl, úgyhogy még nem viháncolunk. Mondtam, rendben van, és onnantól béke és nyugalom, és amit mondott, szigorúan mindent betartottam. Az volt egy ilyen fordulópont. Akkor fûnek-fának mutogattuk a gyerekekrõl az elsõ képet.
Milyen tanácsot adnál másoknak ?
Nem szabad feladni, az biztos. Ez az akadály megugorható. Amikor már itt van az ember, akkor látja, hogy mennyire. Eltökéltnek kell lenni. Hogy mondjam, szóval ez nem probléma. Vagy ha probléma, akkor ez megoldható. Tehát ez nem egy szélmalomharc, hogy ez csak kivételezetteknek sikerül. Ez bárkinek sikerülhet. Nagyjából ennyi. Ezt nem szabad úgy felfogni, mert ez nem tragédia. Hát most „sah schon”, most azért, mert rossz a szemem, azért nem kaphatok szemüveget ? Mert ciki ? Vagy elromlik az ember foga, hát nem csinálják meg ? Ez ugyanolyan dolog. Csak egy kicsit izgalmasabb, az kétségtelen, meg több a buktatója, de most egy fogfúrásba is bele lehet halni, ha az ember nagyon végletekben gondolkodik. Tehát ezt egy lépcsõnek kell látni, amit meg kell lépni. És ha ötödszörre sikerül, vagy tizedszerre, akkor tizedszerre sikerül. Az a lényeg, hogy a lépcsõ tetejére jussunk. Vagy egy lépcsõfokkal följebb jussunk. És kész. Nem szabad ezt olyan nagyon drámaian fölfogni. Nem kell, fölösleges, mert azzal nem segítek senkinek. Se magamnak, se a környezetemnek, se az orvosoknak. Legfõképpen magamnak nem. Mert az én maximális pozitív hozzáállásom a legfontosabb ebben a kérdésben, szerintem. Hát ennyi, ilyen kis prózaian nagyjából.
Váratlan megoldás a reményvesztettségben
A kétgyermekes család Budapesttõl 200 km-re, egy kisközségben él. Közvetlen vonatjárat nincs, többszörös csatlakozással, nehézkes átszállásokkal lehet hozzájuk eljutni. Talán elképzelni sem lehet azt az erõt, ami mégis vitte õket magával, hogy évekig, télen és nyáron, sárban, fagyban és hóban is akár, hajnalok hajnalán az elsõ buszjárathoz igyekezzenek, hogy elérjék a korai vonatot. Számukra ez sem volt akadály. Mentek, mert tudták, oda kell érniük a nagyvárosi klinika reggeli vizsgálataira, a sokszor fizikailag is kellemetlen beavatkozásokra, mûtétekre. Mentek, mert hajtotta õket ez az erõ, ez a megmagyarázhatatlanul mély vágy, hogy gyermeket szeretnének. És amikor már minden elveszettnek látszott, jött egy újabb reménysugár, a még távolabbi fõvárosban, ahol végre rátalálhattak a beteljesülést jelentõ megoldásra. Látogatásomkor az elsõszülött Bálint (5 éves) óvodában van. Az egyéves Fannit édesapja (36) ebédelteti, majd megpróbálja délutáni álomba ringatni. Judittal, a boldog és megnyugodott édesanyával (36) kettesben tekintünk vissza az eddig megtett hosszú útra.
Beszéljen egy kicsit a kezdetekrõl !
1991-ben házasodtunk össze, és próbálkoztunk, mint minden házaspár. Két év után mentünk orvoshoz, mert úgy tudom, annyinak el kell telnie, hogy foglalkozzanak velünk, és a helyi nõgyógyászunk küldött el bennünket a közeli városba, mindenféle vizsgálatra. Engem is kivizsgáltak és a férjemet is. Látszott, hogy nekem külsõleg nincs problémám, és akkor a férjemnek el kellett menni andrológushoz spermavizsgálatra. Többmillió spermiumnak kellene lennie, de az övében nulla volt. Utána végeztek egy szövetmintát is, hereszövetet vettek, abban sem volt semmi, õk legalábbis nem találtak semmit. Nekünk végül is ez volt a nagy problémánk, mert - mint késõbb kiderült -, a fõorvos úrék találtak
Amikor a Bálinttal terhes lett, ez a feszültség rendezõdött ?
Igen, úgy megnyugodtunk. Most, hogy a kislány megszületett, végül is most vagyunk úgy, hogy jó. Minden megvan. Valaki mondta nekem a múltkor, hogy õ úgy szeretne fiatal lenni. Mondom, én nem szeretnék, nekem most jó így, ahogy van. Életemben nem voltam még ilyen boldog, meg ilyen nyugodt. Most tavasszal szeretnénk járólapot cserélni, meg festetni, és mondtam épp az ismerõsöknek, hogy ez nekünk olyan nagy dolog, hogy végre, tíz év után festethetünk a házban, azóta nem volt, és olyan csúnya minden. És úgy néztek rám, olyan furcsán. Mondtam, nem hiszitek el, hogy évekig azon gondolkodni, mibõl lesz pénzem arra, hogy orvoshoz menjek, és oda vinnem kell egy táska pénzt, és azt honnan fogom elõteremteni, és hogy lehetõségem sincs arra, hogy valami másra költsek, hogy valami mást is vegyek. És olyan jó, hogy végre nyugodtan élhetünk, és egyszer végre úgy élhetünk mi is, mint bárki más. Ugyanazok lehetnek a gondjaink, mint bárki másnak, mert elszállt fölöttünk a felhõ, kitisztult az égbolt.
Mi volt a legnehezebb az egész folyamatban ?
Talán az, hogy lesz-e egyáltalán spermium. Normál esetben a peteleszívás napján odamegy a házaspár, a nõt befektetetik a mûtõasztalon, a férj pedig adja a spermát. De nálunk nem úgy zajlott, mert ugye a férjemnek ezt a szövetmintát máshol vették, tehát a városnak a másik végén, az andrológiai klinikán, villamossal és metróval is kellett menni. Reggel megkaptuk a kémcsövet, abban az én vérem volt, mert vért vesznek elõtte, és azt kicsapatják, az a táptalaj. Vittem a táskámban a kémcsövet, és mentünk a férjemmel. Nem igazán tudtuk, hogy mi vár rá, elengedik, nem engedik, hogy jön vissza. Végül is az andrológus professzor csak helyi érzéstelenítéssel végezte, megvágta, kivette a szövetet, és jöhetett. De szegényem, se élõ, se holt nem volt, nekem kellett támogatni. Akkor rossz metróra szálltunk, rossz irányba, akkor egy megállót vissza kellett menni. Ugye, azt is tudtam, hogy nekem idegeskedni nem szabad, nehogy a peték szétdurranjanak. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy akkor még csak azt tudtuk, hogy jó, csináljuk, meg én a gyógyszerezésen már túl vagyok, meg a férjemtõl is ott van a táskámban a szövetdarab, de még nem tudtuk, hogy sikerül-e, találnak-e benne spermiumot. A másodiknál már tudtam, hogy esély van rá. Bár akkor is azt mondták, hogy attól függetlenül még lehet, hogy nem találnak benne. De az elsõnél még fogalmunk nem volt. És annyira, de olyan borzasztó volt. Végre visszaverekedtük magunkat a kórházba, odaadtam a biológusnak a kémcsövet, és keresett nekünk egy szobát, ahova bemehettünk. Józsi lefeküdt a heverõre, én leültem mellé, és akkor végem volt, folyt a könnyem. Tudtam, hogy most elviszik azt a szövetmintát, és visszajönnek, és ha azzal jönnek vissza, hogy nem találtak benne, akkor vége. Igen, az volt a legrosszabb. Az borzasztó volt, ott ültünk, és tudtuk, hogy mi mindent megtettünk, amit emberileg lehetséges, de most nincs tovább. Ha azt mondják, hogy nem, akkor nincs tovább. Akkor slussz, ennyi volt. És aztán jöttek, és mondták, hogy, igen, megvan. Ez biztos ? Hát hogyne, most ebben kételkedem ? Most ne kételkedjek, álljak fel, és gyorsan menni kell a mûtõbe, vár a fõorvos úr. Hirtelen nyelni sem, semmit sem tudtam.
Mit tanácsolna másoknak, akik hasonló helyzetben vannak ?
Azt, hogy nem szabad abbahagyni és feladni. Ha mi feladtuk volna, akkor talán ki sem derül, hogy van ez az új módszer, és ezzel nekünk is lehet közös gyermekünk. A tudomány már annyira fejlõdik, lassan oda jutunk, hogy mindent meg lehet oldani, amit csak elképzel az ember. De akarni kell, az biztos. Mert nagyon sok olyannal találkoztam, aki ötödszörre meg hatodszorra futott neki, volt olyan is, aki tizedszerre. Mások vagyunk; van, akiben annyi erõ van, még a tizediknél is azt mondja, hogy majd a következõ, és van, aki már a második után elkeseredik. De szerintem az a legnagyobb baj, hogy õrült anyagi vonzata van a dolognak, és azért ezt nem mindenki tudja finanszírozni. Találkoztam olyanokkal, akik eladták az autót azért, hogy ki tudják fizetni. Azt mondták, ha nem adják el, akkor OK, van egy autóm, de nincs gyerekem. És, melyik a fontosabb ?
"Minden nap megszünik valami
Amiért az ember szomorkodik,
De mindig születik valami,
Amiért érdemes élni és küzdeni"