2003.05.13 10:53
Szerző: snoopy
Sziasztok!
Megszületett Levi után a sztorija is, utóbbi jóval hosszabb idõ alatt. Íme:
A történet valószínûleg elõzõ nap kezdõdött, azaz szombaton. Amikor a Zsombitól ajándékba kapott hányós, hasmenõs, hasfájós vírus akcióba kezdett szervezetemben. Egész nap döglött, ámde szapora hányással megáldott légyre emlékeztettem. Kortyonként fogyasztottam a citromos hideg vizet. Este mertem bele egy kis cukrot tenni, mert már szédültem az éhségtõl. Gondoltam Prücsök sem lehet jobb állapotban, bár csodáltam, hogy milyen jól bírta, nem volt több kontrakcióm, mint egyébként.
Késõbb megbeszéltem a pocaklakó gyermekcsével, hogyha majd kifelé jönne, akkor ne ijedjen meg, segíteni sokat tudunk egymásnak, legyen ügyes és ne olyan komplikált lélek, mint a bátyja.
Aztán elaludtam, majd 2:30-kor arra ébredtem, hogy fel kell keresnem a mellékhelyiséget és ezt szervezetem keményedéssel hozza a tudomásomra. Mivel ebben semmi különös nem volt, így a pisitúra után visszafeküdtem. De nem tudtam visszaaludni. Aztán villanyt gyújtottam, hogy lássam az órát, hátha ez valóban vajúdás, ekkor 3:31-et mutatott. 5 perces fájások, csakhogy olyan erõsen fájtak, mint anno burokrepesztés után. Úgy éreztem, hogy Prücsök még az égben van. Kiváncsi voltam, hogy mekkora a méhszáj, amennyire elértem 1 ujjnyira saccoltam.
Felhívtam Kedvesemet a Tétényi sürgõsségin, hogy megpróbálok ugyan visszafeküdni, hátha nyugalomban nem fog ilyen gyakran fájni, de hamarosan jelentkezem. A következõ fájásnál ismét telefonáltam, hogy kicsit sem érdekel, hogy ritkulnak-e, de jöjjön haza!!! Nem, Misit (nõgyógyász) majd csak a kórházból hívjuk fel, amikor azt mondják, hogy ez tényleg szülés.
Innentõl elég gyakoriak lettek a telefonhívások innen oda, onnan a világ minden égtája felé.
A villanásnyira megmaradt képek szerint fájásszünetben elvánszorogtam megkeresni a kiskönyvemet (nem találtam meg), felmerült a zuhanyzás gondolata, mint fájdalomcsökkentõ eljárás, de rájöttem, hogy ha még be is mászok a kádba, kimászni valószínûleg nem sikerül. A mentõsök meg borzasztóan fognak örülni, ha csupaszon és vizesen kell kivonszolniuk a fürdõbõl.
Aztán egyetlen pattanás nélkül távozott pár csepp magzatvíznek tûnõ folyadék. Tiszta, csak pár csepp, akkor még mozoghatok, nem sodorhatja elõre a köldökzsinórt. Újabb túra a szekrényig törülközõért, hogy szigeteljen, telefon Zolinak, hogy már nem áll a burok. Mentõ? Á, ne zavarjuk õket (Zsombinál innen még 5 óra volt). Következõ fájásnál (fogak összeszorítása, hogy ne ébresszem fel Mazsolát) jóval több magzatvíz, a lepedõn szemlélve már nem tiszta, hanem zöldesen festenyzett (mecónium). Újabb telefon Zolinak, hogy mégiscsak kellene mentõ, mecóniumos vízzel ne Skodával menjünk. (Zoli késõbb mondta, hogy elég trapézgyakorlat volt 160-as tempó mellett telefonálni a rakparton, miközben buliból hazafelé tartó ifjak sasszéztak keresztbe. (Kérdeztem tõle (jóval késõbb), hogy ha elcsap valakit, akkor cserbenhagyta volna???)
Egyszerre szerettem volna pólót és zoknit venni, szívhangot hallgatni és még valami 5 féle dolgot, miközben fájásszünetben alig mertem mozdulni, hogy nehogy újabb fájást stimuláljak, fájás közben pedig félhangosan nyüszítettem (térd-könyök helyzetben, hogy se a baba, se a köldökzsinórja ne csússzon lejjebb, a szülés lassuljon, a fájdalom csökkenjen), hogy kórházat, EDA-t akaroooook! De legalább valakit aki itt van velem!!!
Zokni került rám, póló nem. De a pólósszekrényig eljutottam, onnan viszont egy tapodtat sem, mert addigra olyan sûrûek és erõsek lettek a fájások, hogy felülni sem tudtam, hogy kinyissam a szekrényajtót, nemhogy felöltözzem. Négykézlábaztam, próbáltam a légzésre figyelni, hogy ne kelljen jajjgatnom, és reménykedtem a jószerencsében, hogy valaki rám nyitja az ajtót. Ha kevésbé fáj, akkor talán még fogadásokat is kötök magamban, hogy ki fut be legelõbb.
Zoli tesója ért át a szomszédból elõször (mivel este nálunk volt, hogy segítsen gyötrött személyemnek megfürdetni Zsombit, ezért jó választásnak tûnt, hogy õ vigyázzon addig Mazsira, amíg mi a kórházba megyünk), aki kissé megilletõdött, amikor rendezetlen körülményeinket meglátta. De gyorsan feltalálta magát és rámterített egy pulcsit, hogy ne legyek olyan feltûnõen kiszolgáltatott helyzetben, majd megkérdezte, hogy miben segíthet. Mondtam, hogy hozzon egy hajgumit, mert még látni sem látok a hajamtól. Amikor ismét szóhoz jutottam elirányítottam a hajgumik felé, majd kaptam tõle egy pólót (hihetetlen módon még azt is megfigyeltem, hogy a nadrágomhoz színben nem illõt adott), amibe kb 2 fájás alatt sikerült belevarázsolnom magamat.
Peti nagy megkönnyebbülésére befutott Zoli, aki azért szintén kissé rémültnek látszott, amikor meglátott (pedig akkor már mindenféle ruházat volt rajtam és egészen konszolidáltan jajongtam a nappali bejáratában). Zsombi minden bizonnyal még aludt, mert Peti hagyta, hogy a kezeit tördeljem.
Aztán viszont megszólaltam: „Valaki nézze már meg, hogy nyitva van-e a méhszájam, mert ez már a kitolás. Szerintem. Székelési inger mindenesetre már van!!!” Innen kifejezetten lassúnak éreztem a reakciókat. Befutott közben a mentõszolgálat Csillaghegyi rohamegysége, ahol a doktort évek óta ismerem, így mégiscsak otthonosabban éreztem magam. A méhszájvizsgálathoz szükség volt egy lepedõre, arra, hogy ne legyen rajtam nadrág és valakin legyen steril kesztyû. Ezekben legfeljebb szóban tudtam segíteni, azaz, hogy hol talál valaki lepedõt (mégsem lenne olyan otthonos Prücsöknek a padlószõnyeg). 2-3 fájás is elmúlt, amíg minden elõkészítés megtörtént, pedig ekkor már Zoli kicsapta a táskánkat a szoba közepére és összerakott egy infúziót, elõszedte a baba-ellátó-zacsit, és segített a hátamra fordulni és levedleni a nadrágomat, miközben steril kesztyût húzott.
A mentõsök leginkább meglepõdött bálám szamarára emlékeztettek, a doki bekötötte az infúziót (leszorítás nem kellett, úgy szorítottam ökölbe a kezem, hogy remegõ kézzel is könnyû lett volna eltalálni a vénáimat).
Körülbelül ekkor ébredt Zsombi, akihez Peti rögvest bestartolt, megkönnyebbült sóhajjal elhagyva a terepet.
Kedvesem volt a leggyorsabb, így õ nyerte a „megtiszteltetést”, hogy a lábaim közé térdelhetett. Elhangzott a mondat: „Méhszájat nem érzek, itt csak babafej van!” Azaz végre nem kell lihegnem, hogy ne nyomjak. Azért szó nem volt arról, hogy most aztán szabadon használtam volna a hasizmaimat, meg nagy levegõ, szemet, szájat becsukni és nyomhatom…
Sehol gátmetszés, vagy eddigi gáttágítás, így ösztönösen inkább csak nem próbáltam megakadályozni a méhem munkáját, de tudatos izomtevékenységet nem kockáztattam. Így is éppen elég gyorsan csúszott elõre Prücsök. Mondtam Zolinak, hogy csináljon gátvédelmet, mert szétrepednek a szövetek (itt tenném hozzá, hogy sok helyen nem érzéstelenítenek a gátmetszéshez, merthogy akkor úgysem fáj, hát én pontosan éreztem, hogy hol feszül legjobban, a metszést ugyanolyan jól éreztem volna). Megpróbálta, de sikoltva kértem, hogy valamilyen olajjal síkosítsa, mert a száraz gumikesztyûujj nem csúszik túl jól. Utólag kiderült, hogy valódi napraforgóolaj volt, ami segített. Aztán gyanúsan olyan érzés volt, mintha kibukkant volna egy bababuksi. Zoli nem mondta, így nekem kellett megkérdeznem. Aztán megkönnyebbülten használni kezdtem a hasizmaimat, hiszen ami repedni akart, az már repedt, annak mindegy, a további Prücsökalkatrészek pedig jöjjenek minél elõbb. Szerelmem kifejtette a kicsit elakadt vállakat és máris felsírt az újdonat-szülött. Vigyor öntötte el a fejemet, megkönnyebbülten mosolygott mindenki. Kértem a mentõorvost, hogy adjon már ugyan egy oxitocint a szervezetembe. Megbeszéltük, hogy nem az infúzióba, hanem direktbe kérem. Tegyük gyorsan-gyorsan Prücsköt a mellkasomra (különösen, hogy nincs itthon fûthetõ nyitott inkubátorunk, hogy ott lássák el a babát)! Összebújtunk, majd érkezett Zoli harmadiknak. Megkérdezte, hogy hogyan fogják hívni a Prücsköt? Elvitatkozgattunk a Levente és Kartal elnevezéseken és mivel ilyenkor az ember beszámíthatatlan ezért engedtem, így lett Levente. Peti egy pillanatra felbukkant az ajtóban és megkérdezte, hogy ugye jól tippel, ha azt gondolja, hogy senki nem nézett az órára? Mert akkor elárulja, hogy 4:08-kor sírt fel Prücsök.
Korrekt köldökellátás (természetesen csak akkor, amikor a lüktetés elmúlt), még hosszú köldökcsonkkal, hiszen ott könnyen használható vénákat lehet lelni. Felkínáltam a cicimet némi kóstolgatás céljából, de érdeklõdést nem váltottam ki (a mi fiaink nyomát nem mutatják az elsõ órában egyébként jellemzõ erõs szopási késztetésnek). Van egy kép az emlékeimben, hogy Zoli áll az ajtóban és telefonál a Cernynek, de hogy ezt mikorra lehet beilleszteni a történetbe, arról tippem nincs. Mindenesetre egyszer csak megjelentek a srácok-lányok az ajtóban és csak néztek, hogy mit keresek a padlón, keblemen egy deddel.
Elvitték egészen a kanapéig, ahol amúgy Cernysen ellátták, majd bebugyolálva ölbe vette Andris és a nappali bejáratában összefutottak az apa ölében közeledõ Zsombival. Bemutatkoztak egymásnak. Zsombi mutogatott, hogy közelebbrõl szeretné látni Prücsit. Amikor rám terelõdött a figyelem, akkor mosolyogtam és integettem Mazsolának, hogy élek még, sõt jól vagyok.
Levit levitték a kocsiba, elvégre az inkubátor azért egyenletesebb meleg, mint a mellkasom. Forszíroztam, hogy haladjunk mi is minél elõbb. A méhlepény ragaszkodott hozzám, így együtt csomagoltak be bennünket és kipróbálhattam, hogy milyen hordágyon lemenni a harmadikról. Sajnáltam ám a fiúkat (lift nincs), de örülhettek, mert végül is nem 130kg-os kövér férfiember vagyok infarktussal, vagy combnyaktöréssel.
Konvoj: elöl a rohammentõ velem, aztán Zoli Skodával, aztán Cerny Prücsökkel. Mentõben a Szentendrei út kisebb bukkanói is földrengéssel érnek fel, ha a hordágyon fexik az ember, bár állítólag úgy vezetett a gépész, mintha hímes tojást vitt volna…
Útközben telefon anyámnak, hogy lemaradt (álomból ébresztve különben is csak annyit tudott kérdezni, hogy azért ugye bemegyünk a kórházba), meg a Rókusba, hogy utómunkálatok végett érkezünk a szülõszobára.
Befutottunk Viki karjaiba (aki Zsombi születésekor is segédkezett) és rötyögött a feje, hogy úgy jövünk, mint egy gondozatlan terhesség végi meglepetés-anyuka (a kórlapomon szerepelt is csupa nagy betûvel, hogy COMES, aminek a pontos jelentéstartalmára nem sikerült fényt derítenem, de az otthonszülés tényét jelentheti, némi pejoratív mellékzöngével, amit esetemben kénytelenek voltak visszafogni.) Erõsen tartottam tõle, hogy milyen lesz az átvizsgálás és a foltozás EDA nélkül, ha már a lepényi szak fájásai sem jellemezhetõk kellemesnek.
Kellõen rossznak bizonyult. Sokat rontott a helyzeten, hogy tudtam, hogy mikor mit csinál a doktor. Pl magam elõtt láttam, ahogy megfogja azzal a brutális fogóval a sokat szenvedett méhszájamat és kitörli az érdes felületû gézbucival a méhemet. Brrrrr….Majd egy megkönnyebbülést hozó mondat: „Még egy nyálkahártyasérülés sincs!” Ez hihetetlen. Tudom én, hogy Zoli profi gátvédelemben, de a méhszájam pl hogyan úszhatta meg a 37 perc alatt 1 ujjnyiból eltûnõ tágulást??? Hála az égnek!
Kórházi villanások: a VIPes szoba pöpec a többihez képest. Kispapa itt aludhat, baba nem. Nõvérek kedvesek, (még az Oxitocin injekciókat is sikerült csak beírttá és nem beadottá tennem, de ez titok). A szopi miatt olyan oxitocinfröccsöket kapott a méhem, hogy csillagokat láttam. Csecsemõsök uolyan hullámzó hozzáértésrõl tettek tanuságot, mint anno. Nyomatékos kérésem ellenére volt aki csak akkor mondott le a teáztatásról (életveszélyes fenyegetésekig azért nem jutottunk még), amikor az egy-két napos Levente 30-at, a háromnapos 70-et evett egy étkezésre (MONDOM, HOGY TUD SZOPIZNI!!!!!), és amikor második naptól minden szopi után 100ml tejet vittem a kora-babáknak sterilizálás céljából (MONDOM, HOGY VAN TEJEM!!!) Persze volt pozitív tapasztalatom is. Pl az alacsony vércukorszintje miatt(nem hiába hánytam és nem ettem) infúziós inkubátorrabságra itélt Levit addig szoptattam, amíg csak akartam. A fõorvosnõ mondta, hogy hozzak be poharat a teáztatáshoz nyugodtan, ha nem akarok cumisüveget (emelkedett hematokrit), de amikor meglátta, hogy mennyiket szopik, akkor azt mondta, hogy nemhogy infúzióra nem gondol Levinél, de a teáztatás is feleslegesnek látszik. Ezen elõtte irodalommutogatós vitatkozást rendeztem egy fiatal doktornõvel, aki közölte, hogy egy kis cumisüvegezéstõl semmi cumizavara nem lesz a babának( ezen már nem kezdtem el vitatkozni, addigra eléggé lefárasztottam különben is). Volt olyan csecsemõsnõvér, aki nem szívesen adott ki nekem teát, hogy a többi anyuka meg ne lássa, megsúgtam neki, hogy akkor el sem viszem, mert biztosan nem fog a gyerek szájában járni…
Visszagondolva erre az egészre, amikor benne voltam és még senki nem volt otthon, akkor bárkivel szívesen cseréltem volna, bár sokáig nem volt nyilvánvaló, hogy csak külön-külön megyünk ki az ajtón Prücsökkel, de innen a minden jó, ha jó a vége oldalról senkivel sem cserélnék. Ilyen könnyen, gyorsan túlélni egy ilyen sok bajjal is járható eseményt… az isteni gondviselésnek is benne lehetett a keze. Azt sem gondoltam volna, hogy épségben ilyen gyorsan táguljon egy kijárat, azt meg, hogy én tudom ezt produkálni, arra végképp nem számítottam. Nagyon rossz volt, hogy a Kedvesem az elején nem volt ott velem, a végén sem a kezemet fogta és nem a szemembe nézett, de ahol tevékenykedett, ott teljesen megbíztam benne és tudtam, hogy a lehetõ legjobban fogja megoldani a helyzetet. A mentõsök úgy lemaradtak az eseményekrõl, mint repülõ vadlúdtól a hulló tolla, még a köldökcsatok is a mi táskánkból származtak, pedig az õ baba-táskájuk is fent volt…Amikor már nem volt sürgetõ tevékenység, akkor beérték az eseményeket és tényleg mindent megtettek a kényelmes, biztonságos szállításért, de a baba valószínûleg meglepetésszerûen érkezett volna körükbe, ha Zoli nincs ott.
Snoopy+16 napos Levente
Igaz a csaj kirakta jobb oldalra a sarkát, így most elég furcsa a hasam formája. 
