Sziasztok, itt.

Köszi a hiányolást. Igazából ültem ma már gép előtt, de nem tudtam volna két perc alatt megfogalmazni, amit érzek. Most még nem bírom sírás nélkül átgondolni a történteket. Isten őrizzen attól egyébként, hogy "irigyeljem" bárkitől is a hosszú vajúdást, de higgyétek el! Volt pár pillanat, amikor azt hittem, a kocsiban maradok, és ott szülök...
Egy hete este tízkor már határozott tízperces fájásaim voltak. Felhívtam Ágit, javaslatára kádba ültem (egy Elle-lel), majd megpróbáltam ágyba bújni, férjemnek szóltam, hogy aludjon pár órát.

Egy órával később arra eszméltem, hogy a fájásaim kb kétpercesek, magyarul egybeérnek. Tényleg alig értünk be. Az ügyeletesek kedélyeit felborzoltam, nem voltam valami fegyelmezett. Ők sem voltak együttműködőek és segítőkészek, de ne várjatok tőlem neveket. Nem mondok.

Akkor nyugodtam meg, amikor Ági és Vidadoki megérkeztek.
Fantasztikus volt velük szülni. Részletektől eltekintek most, mert nem orvosi közlöny ez. De az érzés, hogy hagytak engem az ösztöneim segítségével, és a fiam segítségével szülni, fantasztikus volt!

Asszisztáltak, biztattak, mellettem voltak. Iszonyat fájdalmat éreztem én is, de nagyon boldog is voltam. Teljességgel át tudtam magam adni a folyamatnak. Nagyon hálás vagyok a férjemnek is, aki egy percig nem tanúsított tehetetlenséget. Nagyon magabiztos volt, rengeteg erőt adott. Nem lehetek elég hálás ezeknek az embereknek.
Na megyek bőgni. Meg gyermeket fürdetni. Benedek egyébként tényleg mindent tud, nekem csak meg kell őt tanulnom.
