Sziasztok Lányok!
Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig várattam magamra, de szerencsére teltház volt, ami azt jelenti, hogy elöször az apukám jött el minket meglátogatni (ö hozott haza minket a kórházból a férjemmel
), aztán anyu jött a "mostoha"apámmal...
Mégegyszer megköszönöm a sok gratulációt, nagyon jó volt olvasni öket!
Gratulálok a "távollétem" alatt született babákhoz
be fogom pótolni az olvasást és elöbb-utóbb csak lesz idöm jelentkezni és találkozunk "elsö hetek"-ben is!
Minden újonnan érkezöt üdvözlök a topikban.
Higgyétek el, fantasztikus csapatra bukkantatok, nekem nagyon sokat jelentett, hogy megosztottuk egymással a gondjainkat és örömeinket!
Lucababa születéstörténete:
Luca pontosságra hivatkozva, épp a kiszámolt idöben, november harmadikán úgy döntött, hogy elöbújik. Másodikán este még írtam ide a topicba, akkor még arról számoltam be, hogy nem jönnek igazán egyenletesen a fájások. Nos, késö estére sem lettek egyenletesebbek, "csak" sokkal gyakoribbak és fájdalmasabbak. (Délután öt körül elkezdtem írni öket.) Este 9 körül elmentem fürödni, amitöl nem múltak el, így már eléggé biztos voltam a dolgomban. Olvasással próbáltam lekötni magam, ami 3-4 percekre sikerült is, de aztán négykézláb, egy kispárnával a fejem és a fal között
vártam ki a míg lecsitultak a kedélyek. 23:30-kor kezdtünk el készülödni (a férjem húzta fel még a zoknimat is
), 23:45-kor indultunk el a kórházba. A félórás út után kb. 4 fájásom lehetett, mire felértünk az elsö emeleti szülészetre, a növér már el sem tudta képzelni, hol maradunk. Azt mondták, egy fél órán át kell CTG-znünk, így én abba a meggyözödésbe ringattam magam, hogy azután még megyünk a kádba "ellazulni" (erre az esetre még a férjem fürdönacija is a táskában lapult, hogy együtt mehessünk
). Mikor a doktornö megvizsgált, azzal kezdte, hogy "jó lelet", ugyanis 1/2 1-kor 8 cm-re nyitva volt már a méhszáj. Én még ekkor sem kapcsoltam, hogy elmarad a pancsi! Ekkor már olyan gyakorisággal jöttek a fájások, hogy arra is alig maradt idö, hogy hárman lecibálják rólam a hosszúujjú pulcsimat, a már elökotort pólómat pedig fel sem tudtam már venni. Az oldalamon feküdtam (minden más elviselhetetlen volt), erre mindenáron azt akarták tölem, hogy feküdjek a hátamra. Ök "látták", hogy elmúlt a fájás, pedig nem(!) és ezért megmozdulni sem tudtam, így alkudoztam. Eröszakoskodtak egy kicsit, így elkezdtem fontolóra venni a dolgot, már épp mozdultam volna, mire elfolyt a magzatvíz. Erre az volt a reakció, hogy épp burkot akartak repeszteni... Azt hittem, akkor megúsztam a hátamra fordulást, no persze véletlenül sem... Amikor már arra számítottam, hogy leveszik lassan a CTG-s tappancsokat (mert a fél óra már böven megvolt), akkor a szülésznö beszólt, hogy a következö fájásnál nyomjak. Olyan készületlenül ért a dolog, hogy azt hittem, leesek az ágyról. Még vissza is kérdeztem, hogy biztos-e a dolgában, ugyanis azt hittem, még 2-3 órába beletelik, míg annyira leszünk... Tehát: nyomtam, nyomtam és ismét nyomtam. Ök is besegítettek, megmondom öszintén, nem is bántam a könyöklést, ugyanis annyira nem hittem akkor el, hogy ki tudom préselni a babát. A férjem nagy segítség volt, állandóan a karomat simogatta vagy szorította és szinte csak azt ismételgette amit a doki vagy a bába mondott, csak ezerszer meggyözöbben, mert ugye neki hiszek, míg egy "idegennek"
... Csináltak egy gátmetszést, aztán nagyon izgatottak lettek a következö fájásnál, holott tudtam, hogy a babából még semmi sincs kint. 1 óra 40-kor, a második nyomásra, egy az egyben kicsusszant a kicsilány, azonnal hallottam a nyöszörgését! Csak azt hallottam, hogy nagyon "fitt"-nek tartják, biztos nagyon kapálózott. Megpróbáltam felemelkedni, hogy meglássam, persze nem sikerült, erre lenyúltam a jobb kezemmel és sikerült megfognom a lábát! Akkor kezdett átjárni az a hihetetlenül jólesö érzés, ami hosszú napokig meg tudott ríkatni... Valami felülmúlhatatlan pillanat volt!!!
Viszont ami meglepett, ahogy elöször megpillantottam a "lapos" hasamat! Elsö zavaromban nem is tudtam felfogni, hogy a baba tényleg kint van már, miért is lenne a hordóm a megszokott helyén? A férjem vágta el a köldökzsinórt, aztán pillanatok alatt bebugyolálták Lucát és azonnal a hasamra fektették, miközben ki kellett még nyomnom a placentát. Annyira tetszett, hogy egész idö alatt nézelödött a kicsi, olyan jó érzés volt, hogy állandóan úgy csinált, mintha a szemembe nézne! Már majdnem be is meséltem magamnak, hogy szemez velem, de hát túl sokat olvastam már az újszülöttek látásáról... Amikor a doktornö elkezdett összevarrni, még mindig ott volt a hasamon, de mivel csak a babára figyeltem, nem-igen müködtem együtt, így addig megfürdették, lemérték (3290 g, 51 cm) és felöltöztették. (Ja, a gátmetszés ellenére mégis beszakadtam egy kicsit
, amit én azzal magyarázok, hogy a lányka egyetlen nyomásra repült ki, így egyszerüen megsemmisítette az akadályokat.) Amikor újra megkaptam öt (még mindig a szülöágyon), elkezdett tátogni és kapkodni a kézfeje után, így megpróbáltam mellre tenni. Hála Istennek bejött a növér, aki így meglátta, hogy mit ügyetlenkedünk és segített. Luca pedig profi módon szívta magába az elötejet, olyan erövel, mint ahogy azóta is szopik. Már néha az az érzésem, hogy többet eszik mint én, ami idöben stimmel is
!
Minden jót kívánunk Nektek:
Csipkebogyó és a ma éjjel 3 hetes Luca
