Indike, a beszédfejlődésről jut még eszembe. én eddig azt hittem, hogy normálisan, természetesen kell a gyerekkel beszélni. de kiderült, hogy az olyanokkal, mint Isti, NEM így kell. hanem úgy, hogy mindent nagyon erősen hangsúlyozol, meg közel hajolsz hozzá, és úgy mondod "bele az arcába", baromi erőteljesen artikulálva, mindent öt-hatszor megismételgetve. durván leegyszerűsítve, mintha egy gyengeelméjűvel beszélgetnél. ő ekkor kezd el figyelni arra, hogy beszélnek hozzá. ha tetszik neki, néha a szájával próbálja leutánozni a mozgást, de hang ritkán jön ki belőle. de a fejlesztőben mondták, hogy majd ebből lesz a beszéd, idővel.
a mondókázás/verselés/éneklés tényleg fontos, és sokat segít a beszédfejlődésben, fejleszti a ritmusérzéket, a légzéstechnikát, a muzikalitást/a hallást, de még a koncentrációt is! megszeretteti a beszédet, motivál a megszólalásra, segít a helyes ejtést elsajátítani... és persze lehet hozzá csinálni kis mozdulatokat, vagy grimaszokat, játékos tornát - ezek a mimikától elkezdve a megfigyelésen át a kifejezés képességéig szinte mindent fejlesztenek, és ha többen csinálják egyszerre, akkor még az együttműködést is.
szóval rengeteg haszna van, Istinek különösen fontos. minden foglalkozáson, még a lovaglás alatt is végig mondókázunk/éneklünk, meg persze itthon is.
ezen az ún. beszédindításon is majdnem végig ment minden, de néha lazsáltam, késő volt, ki voltam purcanva, és nem is ismertem minden mondókát (most voltunk először), ezért csapott le rám a nőci. szóval nem arról volt szó, hogy nem mondókáznánk szívesen, hanem inkább hogy vasfegyelem van
