SZiasztok!
Sem pszichológus (aki egyébként nem orvos, hanem bölcsész, az orvos a pszichiáter) nem vagyok, sem leendõ pszichológus, anyukának is elég kezdõ, hiszen a kisfiam még csak kilenc hónapos. Azt, hogy sosem ütöttem meg a gyereke(i)met, majd csak jó 120 év múlva
mondhatom ki a halálos ágyamon, de remélem, kimondhatom, és nagyon azon leszek, hogy így legyen. És erre több nyomós indokom is van!
Nem tudom, azok, akik helyeslik a gyerekek bármilyen fokú verését (figyelmeztetõ dádától a szíjjal verésig) ugyanígy reagálnak-e akkor, amikor a társuk, szüleik, testvéreik, barátaik, szomszédaik, munkatársaik, fõnökük, stb. egyes tettei nem nyerik el a tetszésüket? És miért nem? Mert nagyobb és visszaüthet? Mert kirúghat? Mert megszakíthatja velünk a kapcsolatot? Igen, és jól is teszi, ha így jár el! De mindezt a gyerekünk nem teheti meg, 18 éves koráig biztosan nem, de gondolom, nem célja senkinek a késõbbi idõkre sem! Akkor a gyerekemet miért üthetném meg? Nem gyávaság a nekem kiszolgáltatott, az én védelmemre szoruló, nálam sokkal kisebb és sokkal gyengébb gyereket megütni? Ha vissza tudom fogni az indulataimat másokkal szemben, hogy ne lenne lehetséges, épp azzal szemben, akit a legjobban szeretek?
Nem gondolom azt, hogy egy kis fenékrecsapás nagyon fáj egy gyereknek (bár én kis fájdalmat sem szívesen okoznék az enyémnek), de nem is ez a legnagyobb gond ezzel szerintem, hanem az, hogy olyan példát nyújtanék ezzel, amilyet nem hiszem, hogy szerencsés nyújtani: "Ha tehetetlen, dühös, csalódott, indulatos, stb. vagy, azt másokon levezetett erõszakkal orvosolhatod, édes fiam! De lehetõleg a gyengébbet válasz ám erre a célra!" Hát, én nem ezt szándékozom tanítani a gyerekemnek! SZeretném, ha akár a belsõ problémáit, akátr a másokkal fennálló konfliktusait erõszakmentesen, kreatívan, a másik féllel együttmûködve lenne képes megoldani! Ezt pedig a legegyszerûbb úgy megtanulni, ha a szüleitõl ezt látja az ember, nem?
Nem tudom, hogy aki híve a ritkább vagy gyakoribb odacsapásoknak, az mit szól akkor, mikor a gyerekei (vagy a gyerekei osztálytársai, stb.) indulatba jönnek egymástól, dühösek lesznek - és akkor szerintetek jogosan???? - ütni-verni kezdik egymást? A nagyobb a kisebbet? A mások az enyémet? Vagy csak az enyém verjen mást? Azzal is egyetértetek? Én nem!
Tudom, hogy egy gyerek NAGYON fel tud idegesíteni, nagyon ki tud fárasztani egy embert, az én fiam sem kevésbé "embertpróbáló", mint más gyerekek, néha hisztizik, néha szeretne TV-t szerelni, papucsot nyalogatni, erkélyrõl lemászni, meg minden egyéb érdekes dolgot, ami veszélyes és ezért nem engedem meg neki. Egyszerûen odébbviszem, ha kell, százszor. Eldugom elõle a veszélyes dolgokat, elterelem a figyelmét, és ha esetleg már végképp tehetetlennek érzem magam (mert már ilyen is volt
), akkor berakom a biztonságos járókájába és 5-10 percre kimegyek a szobából, iszom egy kávét, telefonálok egyet, netezek, stb., aztán lehiggadva kezdem elõrõl kitalálni, hogy mi baja lehet, hogy tudnám megvigasztalni.
Nem hiszem, hogy szent lennék, de álszentnek sem tartom magam - hát, ennyi!
Márti
