Magyarországon vannak dolgok, amikhez mindenki ért...És akkor is beleszól, ha nem kéred: ilyen a gyereknevelés is

Amikor az első gyerekemet vártam, kettős érzéseim voltak a nálam tapasztaltabbakkal: szüleimmel, a párom szüleivel, de még a gyerekorvossal és a védőnővel szemben is. Egyrészt vártam, hogy adják át a tapasztalataikat, hiszen vagy felneveltek már két-három gyereket, vagy ez a szakmájuk, én meg itt vagyok teljesen zöldfülűen, fiatalon, és mindkét családban az én első babám lesz az első unoka (unokaöcs, keresztgyerek, satöbbi).

Másrészt féltem is. Féltem, hogy majd olyan tanácsokat kapok, amikkel nem értek egyet, és ebből konfliktusok adódnak, vagy megpróbálnak rám erőltetni valamit, ami tőlem idegen. Még az is megfordult a fejemben, hogy a párkapcsolatomnak is megárthat, ha anyukám és anyósom mást mond, én szívesebben hallgatnék anyukámra, a párom pedig anyósomra. Vagy én egy harmadik megoldást szeretnék, a párom meg egy negyediket. Jó, hogy ezekre már terhesen gondoltam, mert így beszélgettem róla a gyermekem apjával is, és el tudtam kezdeni gondolkodni, hogy tényleg, mit hogyan is szeretnék majd?

Nagyon sokat olvastam, az a fajta vagyok a mai napig, aki nem fél attól, hogy elvész az információk özönében és elbizonytalanodik az ellentmondó tanácsoktól. Sikerült a babás könyvek, magazinok tartalmát átszűrnöm a józan eszemen, és már a szülés előtt kitalálnom, hogy nagyjából mi lesz a jó nekünk, persze azzal a kitétellel, hogy majd alkalmazkodunk egymáshoz a babával. Így az alapelveim az igény szerinti szoptatás, a kötődő nevelés mentén alakultak ki: nem mérünk se időt, se mennyiséget, nem ébresztjük a babát, ha amúgy egészséges, csak még nem aludta ki magát. Felvesszük, ha sír, ringatjuk, vigasztaljuk, sokat lesz kézben. Ha akar, ha olyan típus, velünk is alhat – a mi fiunk nem olyan lett.

Nagy szerencsém volt, fellélegeztem, amikor a gyerekorvosunk első látogatásakor azzal kezdett, hogy „Ugye nem béreltek mérleget?” - mert tartottam tőle, hogy egy idős, nagymamakorú doktor néni, aki elég régen tanulta a szakmát, majd a szigorú, háromóránkénti etetés és a szopások mérése mellett fog kardoskodni, de szerencsére nem így lett. A védőnő is modern felfogású volt, bár utólag azt gondolom, még ennél is lehetett volna rugalmasabb, de vele is maximálisan elégedett voltam, főleg mások rémtörténeteit olvasva.

A szakembereknél talán jobban tartottam azonban a saját családomtól: anyukám is, anyósom is nagyjából harminc éve szült, szoptatott, babázott a saját gyerekeivel, amikor gyökeresen mások voltak a nézetek.

Nem is emlékszem már, hogy meg akartam-e őket reformálni már a terhesség alatt, vagy csak utána csöpögtettem az értesüléseimet, elveimet. A saját anyukánkkal kapcsolatban egyszerűbb, nekem is könnyebb neki megmondani, hogy nem, nem fog kiszáradni a gyerek, ha nem kap vizet, csak anyatejet, és nem, hat hónapos koráig akkor sem adok neki mást, ha júniusban már gyönyörű barackot lehet kapni.

Nem mondom, hogy könnyű helytállni, és nem elbizonytalanodni a tanácsoktól, hiszen tényleg, mi sem tejet iszunk nyáron, ha szomjasak vagyunk, és mi is kaptunk gyümölcsöt pár hetes korunktól, és mégis itt vagyunk.

Nekem az jött be nagyon, hogy találtam magamnak egy-két mérvadó, hiteles forrást, ahol mindig alá tudtam támasztani észérvekkel azt, amiben magam is hiszek, és attól nem hagytam eltántorítani magam.

Ha a szülői-játszótéri tanács ennek ellentmondott, akkor sem dobtam ugyan azonnal a kukába, hátha van benne valami, de utánanézve általában megtaláltam a megnyugtató magyarázatot, hogy miért nem kell ez vagy az a módszer nekünk. Így nem próbáltuk ki az Aludj jól, gyermekem módszert, vagy így nem kezdtük el laktató vacsorákkal tömni a nehezen elalvó, estére akkor még csak anyatejet fogyasztó kilenc hónapost.

És az csak egy dolog, hogy a család vagy a család körüli szakemberek mindenhez jobban értenek és jobban ismerik a saját gyerekünket, mint mi, a szülei. Ennél sokkal rosszabbak a futó játszótéri ismerősök, a bolti eladó vagy a szomszéd bácsi. Felkészülhetünk lelkileg: még sok olyan „tanácsot” fogunk hallani, miszerint adjunk a három hónaposnak egy kiflivéget a szájába, akkor majd nem fog sírni a babakocsiban, tegyük már le azt a gyereket, különben soha nem fogunk tudni cipelés nélkül közlekedni. Vagy biztosan mindenkinek van olyan ismerőse - vagy az ismerősének az ismerőse -, akinek a nagynénikéjének az unokatestvérének a gyereke még háromévesen is vitte a sámlit az anyja után, és ennek csak az lehetett az oka, hogy egyévesen még szoptatta.

Természetesen nincs mindenkire érvényes megoldás a kéretlen, ellentmondó vagy éppen idegesítően hülye tanácsok kezelésére. Akinek fontos számomra a véleménye, része van az életemben és a gyerekemnek meg nekem is az övében, azok álláspontjukat igyekszem megérteni. És legalábbis elfogadtatni, hogy én így gondolom, mi így csináljuk, a gyerek egészséges és gyarapszik, tehát annyira rossz nem lehet.

Ha a gyerekorvossal hoz össze olyan szerencsétlenül a sors, hogy megkeseríti az első hónapokat a táplálási, nevelési, gyógyszerezési elveink közötti ellentét, sose késő váltani! Érdemes megérdeklődni a játszótéren, ki ismer másmilyen szemléletűt, ki elégedett az orvosával, és miért. Nekünk nagyon bejött a nagymamakorú doktornő, aztán amikor ő nyugdíjba ment, a pályakezdő fiatal férfi gyerekorvos is. Később, amikor elköltöztünk abból a körzetből, akkor lett a legjobb gyerekorvosunk: szoptatásban, etetésben, mindenben egyetértünk.

Védőnőt viszont sajnos nem tud váltani az, aki ellentétbe kerül vele – itt nincs más, mint okosan bólogatni azokra a tanácsokra, amikről tudjuk, hogy ostobaság, és nyugodtan tenni az ellenkezőjét. Ha bizonytalan vagy, hívj fel valakit, aki a téma szakértője, és megbízol benne, lehet ez szoptatási tanácsadó, pszichológus, gyerekorvos, de akár olyan anyatárs is, aki hasonló problémán esett át, és számodra megnyugtatóan rendeződött náluk a dolog.

Ti hogyan kezelitek a kéretlen tanácsadókat?