Vendég a háznál
2003. 12. 19.
Kossuth rádió, 13.05
- Én csak annyit gondolok, hogy ma van egy rendkívül hiszterizált társadalom kábítószer kérdésben. Azt gondolom egyébként, a kábítószer problémának két õsellensége van, a közömbösség és ez a fajta hiszterizáltság. Ebben a túlfokozott érzelemvilágban nem látjuk meg azt, hogy ezek a » gyerekek « (tizenéves fiatalokról van szó) most nagyon-nagyon durvát mondok: ezek a kisfiúk, kislányok áldozataivá válnak valaminek, aminek egy részét, én még azt se mondom, hogy a nagy szeletét, de egy részét a mi felelõsségünk, vagy felelõtlenségünk során kell elszenvedniük. Az én személyem nem..., csak azt tudom, hogy a szüleim sokat dolgoztak, fáradtak voltak, elégedetlenek voltak, nem igazán volt nekem egy olyan pozitív példa az õ életük. Ami még így fontos, hogy elég, elég fiatalon elkezdtem sportolni, ilyen hatéves koromtól, tizenhároméves koromig úgy rendszeresen sportoltam, aztán abbahagytam. Egy lakótelepen laktam, ahol nem igazán volt nekem ez úgy csábító, és csendben olyan, olyan különleges, nem mondom, hogy jó életem volt, nem mondom, hogy rossz, azt hiszem, egy ilyen átlagos családba éltem. Nagyon kevés volt a beszélgetés, nagyon kevés volt a közös élmény.
R.: - Tehát egy átlagos élet. Akkor mi történt veled, hogy droghoz fordultál?
- Megmondom õszintén, hogy nem tudom rá igazán a választ, szerintem nem is nagyon kell ezzel foglalkozni, mert ha még meg is találnám, bár nem hiszek ebben, hogy, hogy van egy vagy két ilyen konkrét ok, szerintem nem történne akkor se semmi. Azt tudom, hogy elkezdtem, nagyon fiatalon kezdtem el.
R.: - Hány évesen?
- Tizennégy és tizenöt éves korom környékén, tehát azt tudom, hogy szakközépiskola elsõ osztályába. Azért se tudok erre ilyen pontosan, mert nagyon sok olyan srác volt, mint amilyen én, és nem biztos, hogy drogos lett belõlük. Belõlem az lett, biztos volt benne lázadás is, kíváncsiság is, valahogy ki akartam tûnni, nagyobbnak éreztem magam ettõl. Azt tudom, hogy a második kábítószer-használatom után úgy gondoltam, hogy megtaláltam azt, amit kerestem az életbe, és hogy ez érdekel csak.
R.: - égy emlékszel erre vissza, mint valami euforikus,
boldog periódusára az életednek?
- Hát az eleje az, az mindenféleképpen jó volt, azt tudom, hogy az elsõ, elsõ kábítószeres élményem az nagyon rossz volt, viszont tudtam, hogy van elég sokféle kábítószer, és érdekelt is ez a dolog, és a másodiknál már viszont úgy sikerült, hogy, hogy ez egy akkora eufóriát adott, akkora szabadságot, hogy, hogy azt mondtam, hogy ez, ez kell nekem, és onnantól kezdve az volt a cél, hogy, hogy még egyet szerezni, és mégegyszer ezt az érzést, és még sokszor.
R.: - A tinédzserek nagyon sokszor megélik azt, hogy az elképzelt világ és a való világ között óriási a szakadék, nálad volt ilyen, szerepet játszhatott ez abban, hogy narkóztál?
- Nem akarom erre fogni, mert ez tényleg az én ügyem volt, és én akartam kipróbálni ezt az egészet, én akartam megismerni, és hát ez is lett, amit megmondom õszintén, hogy nem, nem bántam meg. Amit megbántam belõle, hogy nagyon sok idõ elment a életembõl ezzel.
R.: - Mennyi idõ?
- Tizenhat év.
R.: - Kezdted tizenöt évesen.
- Igen.
R.: - Mi történt ezalatt a tizenhat év alatt veled?
- Húha, hát nagyon sok minden, meg, meg semmi. Persze tudnék ilyen nagyon érdekes történeteket elmondani, hogy persze volt ebbe nagyon sok kórház, volt ebbe sok túladagolás, volt nagyon sok élmény, volt nagyon sok rossz benne, de a legijesztõbb ebben az egészben, hogyha például azt kérdezed, hogy mi történt '92-be, akkor nem tudok mondani semmit. Azt tudom, hogy minden nap kábítószereztem, kivéve amikor így egy párszor kórházba voltam, vagypedig le voltam tartóztatva pár napra, akkor nem, de azonkívül minden nap kábítószereztem, és ez, ez volt a programom, amit akkor úgy éltem meg, hogy, hogy ez egy teljes élet, én jól érzem magam, merthogy akár van, van kábítószerem, és, és végül is törvényenkívüli vagyok.
R.: - Mit szedtél, mit szívtál?
- Opiátfüggõ voltam. égy kezdõdött, hogy, hogy körülbelül hat évig voltam intravénás kábítószer-használó, aztán tönkrementek az ereim, és akkor utána átálltam gyógyszerekre, mákteára, és hát azért még akkor is azért úgy szurkáltam, de nem, nem tudtam már rendszeresen naponta. Plusz még az utolsó hat évbe benne voltam a Metadon-programba, azt hiszem, az elsõk között voltam Magyarországon, akik megkapták a Metadon-fenntartót, ez egy szintetikus morfium, ezt olyan embereknek adják, akik már biztos, hogy nem fognak leállni. Akkor én, amikor megkaptam ezta, ezt a gyógyszert, tehát államilag rendesen, normálisan orvostól, akkor, akkor én nagyon boldog voltam, hogy életem végéig fogom kapni ezt a szert, de viszont az már az anyagozásnak egy nagyon-nagyon nehéz és nagyon nyögvenyelõs korszaka volt, amikor minden nap be kellett menni ezért a gyógyszerért, és, és akkor már nagyon le voltam robbanva. Talán el is hittem azt, hogy, hogy én soha nem fogok leállni.
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - A kábítószereknek egy része mindent ígér, tehát a heroin - ha szabad így konkrétan errõl beszélni, a heroin - az egy olyan kapcsolatot kínál, amelyik tényleg nagyon-nagyon hasonlít egy, egy érzéki kapcsolathoz, a szerelemhez, egy nagyon erõs kötõdéshez.
R.: - Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus.
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Egyes hallucinogének szétrobbantják a kereteket, évmilliókat tud utazni a színeknek hangjuk van, a hangoknak ízük, az ízeknek színük. Salvador Dali képeit ha megnézzük, nagyon hasonló, rendkívül izgalmas, rendkívül attraktív, látványos világba kalauzolja a képeit szeretõ közönséget, de hasonló élményt ad az LSD is, és hát sorolhatnánk tovább a lazulástól a frusztráció kezeléséig. Ezek, ezek a kábítószerek tulajdonképpen mindent ígérnek, meg kell vallani, mert ez a korrekt, hogy nagyon sokat adnak, csak egy bizonyos drogkarrier után az esetek egy részében, nem mindegyik részében, az esetek egy részében mindent el is vesz a fogyasztótól.
Mv.: - Ez azért érdekes, amirõl most beszél, mert amikor én még valamikor itt a kezdet kezdetén egyszer beszélgettem egy szakemberrel arról, hogy mi az, amit a szülõk a kábítószerrõl, a drogról nem tudnak, akkor számomra nagyon meglepõ volt, hogy azt mondta: a szülõk azt nem tudják, hogy a drog jó, és azt gondolom, hogy tényleg az a nemzedék, amely ma hát negyven év körül van, és kamaszgyerek apja, anyja, az nemigen találkozott ezzel a megdöbbentõ élménnyel, hogy a drog jó, mert nem volt vele találkozása, és eléggé meg is hökken az ember, mikor elõször ezt hallja.
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Ja, a drog jó, alapvetõen jó. Én még ezt se gondolom, hogy nem találkozott volna vele, de hát vannak olyan szakemberek, akik határozottan azt az álláspontot képviselik, hogy a nikotin olyan erõsségû függõséget okoz, mint a heroin. Na most ez nem tudatosul a társadalomban, nagyon kevesen tudják mondjuk, hogy évente olyan 35 ezer ember hal meg nikotinfogyasztás következtében, olyan 11 ezer ember hal meg alkoholfogyasztás következtében, 4 ezer ember, 3-4 ezer ember, aki, aki mondjuk a visszaélésszerû nyugtatóhasználat következtében, és 1-200 fiatal van, aki mondjuk droghalál következtében hal meg, szintetikus drog...
Mv.: - Na jó - hát mondják erre sokan - az egyiket megveszem a közértbe, a másikhoz azért bonyolultabb hozzájutni, nem beszélve az áráról, nem errõl van csak szó?
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Én nem vagyok jogi szakember, nyilvánvaló az én megközelítésem e tekintetben más. Én nem azt gond-, én nem gondolom, hogy a drog lenne a probléma, énszerintem a drog e tekintetben egy egészen másodlagos kérdés, az alapvetõ probléma az ember. Az énszámomra tulajdonképpen abszolút mindegy, ha engem keresnek meg ilyen kérdéssel, segítséget keresve, abszolút mindegy, hogy az illetõ milyen szert szed, szerintem a legtöbb szakember számára ez, ez ugyanígy van. A probléma az valahol ott van az ember életében vagy bekódolva, vagy megtanulva, vagy valamilyen utolsó megoldásként, és ennek a gyógyítása, a primerakok /?/ gyógyítása - azt gondolom - a legcélravezetõbb. Ez egy rendkívül hosszadalmas és, és nagyon bonyolult, összetett munka, nem hiszem, hogy egyik napról a másikra megoldást lehet ezekben a kérdésekben találni. Akkor a leghatékonyabb nyilván, ha a család bevonásával tud ez történni. Nagyon-nagyon sok függ a terapeuta-kliens és/vagy a paciens kapcsolatán, hogy hogyan alakult ez ki, mennyire rokonszenvesek egymásnak, mennyire elfogadhatók egymásnak, vajon a terapeuta valóban azt a terápiás módszert alkalmazza, ami a kliensének a legmegfelelõbb, és hát sorolhatnám tovább az árnyalatokat. Mindenesetre azt gondolom, hogy a cél mindenképpen ennek a belsõ, belsõ problémának, a betegségnek a gyógyítása, s az is egy érdekes dolog, hogy valójában ha nem sikerül az elsõdleges okokat megszüntetni, gyógyítani, kezelni, vagy, vagy csökkenteni ennek a súlyosságát, de lehet, hogy sikerül valamilyen illegális drogról leállítani az illetõ szenvedélybeteget, de egész valószínû, hogy egy másik drogot vagy egy másik addiktív magatartást, hiszen nem csak kémiai szerekhez kötõdõ addikciók, szenvedélybetegségek léteznek, mondjuk egy viselkedési addikcióban találja meg ezt az utat, ami zárójelbe és csöndesen jegyzem meg: lehet, hogy sokkal károsabb, kártékonyabb az õ számára.
- Hát azt tudom, hogy én nagyon biztos voltam magam, hogy, hogy én nem fogok lesüllyedni, nem fogja az életemet a drog irányítani, és végül is ez történt, de hogy én ezt nem tudtam volna elképzelni, hiába mondta volna valaki azt, hogy ne anyagozz, mert, mert rámegy az életed, nem hittem volna neki, mert túlzottan bíztam magamban.
R.: - És mi történt veled?
- Hát elkezdtem én még tizennégy éves koromba inni, tehát úgy rendesen hétvégenként, ez jó pár évig ment, aztán jöttek ezek a könnyebb drogok, a spangli, bélyeg, Speed, ilyenek, aztán tizenkilenc éves koromban szúrtam elõször, és az nagyon megfogott, a gondolataim odaterelõdtek, hogy nekem az kell.
R.: - Jó volt?
- Jó, a droggal éreztem magam teljesnek, tehát ami, ami negatív tulajdonságaim voltak, meg amilyen gátló tulajdonságaim, ami abba gátoltak, hogy az emberi kapcsolataimat ápoljam, meg, meg önmagam legyek, azok azt a drog így kitöltötte azt az ûrt.
R.: - Milyen negatív tulajdonságaid voltak?
- Hát görcsös voltam, akkor bizonyos helyzetekbe nem tudtam kiállni magamér, frusztrált meg ilyenek. Elveszett utána, ez ilyen kamaszos, kamaszos rossz tulajdonságoknak.
R.: - És a drog hatása mondjuk ki tudtál magadért állni?
- Igen, ki tudtam fejezni a gondolataimat, úgy éreztem, hogy jókat tudok mondani, meg jókat beszélgetek, droggal ilyen társasági emberré váltam, tehát valamilyen szinten úgy érzem, az ital is ezt például ellensúlyozta, de hogy igazából nekem például a heroin volt az, ami, ami úgy teljesen bejött, amivel úgy teljesen jól tudtam magam érezni.
R.: - Mennyi ideig?
- Hát négy év, négy és fél év.
R.: - És aztán?
- Hát ez egy folyamatnak a vége volt, mert amilyen jó volt az elején, azért utána vett is el dolgokat, a végefelé már hiába használtam, akkor, akkor már azért nem voltam olyan nagyon jó » gyerek, « nagyon nem volt az a nagyon jó érzésem, hogy milyen frankó » gyerek « vagyok, hanem jöttek ezek a elmagányosodás, meg, meg félénkség, szorongás, tehát nem bírtam már cucc nélkül igazából az emberek között létezni, és ha már anyagoztam is, az akkor se nem azért volt, merthogy buli, meg hogy milyen jó érzés, meg hogy milyen jó csávó leszek tõle, hanem, hanem hogy ne legyek rosszul, mert már olyan létszükséglet volt, hogy reggel meg-, meg tudjuk mozdulni, meg hogy tényleg legyen olyan érzésem, hogy, hogy, hogy most, hogy vagyok valaki, tényleg föl tudjak kelni mondjuk az ágyból.
R.: - És honnan volt erõd, hogy elhatározd, hogy akkor ez most nem kell neked tovább, és mostantól kezdve másképp lesz?
- Az, az mondjuk hamarabb megfogalmazódott bennem, hogy, hogy most már így le kéne tenni, az, hogy hogyan, az, az volt a nehezebb, nehezebb kérdés. Hát ez is egy jó egy évbe telt, mire úgy észbe rakták azt mások, hogy mondjuk egy rehabilitációs intézet, hogy ezt fontolgassam magamban, és akkor hát egy, mondom, egy olyan év volt, mire úgy eljutottam odáig, hogy jó, akkor jelentkezzek.
R.: - Te, mindenki eljut egyszer arra a pontra, hogy abba kéne ezt hagyni, és elég volt, vagy nem mindenki?
- Nem tudom, hogy ez mitõl függ, de nyilván nem mindenki jut el, mert van, aki meghal, van, aki anyagozik 10-15 évig, vannak, vannak olyanok, akikben megszületik egy ilyen elhatározás, de, de nem elég kitartóak, vagy nem elég elszántak, hogy szembenézzenek önmagukkal meg mondjuk az élettel, és akkor visszaesnek.
R.: - Te szerencsére elég elszánt voltál, nagyon nehéz volt?
- Hát igen, nehéz volt meg küzdelmes, de, de talán a szerencsének ehhez úgy nincs köze. Az elején a fizikai elvonás az, az, az nem olyan nagy dolog szerintem, én is azt, azt gondoltam, hogy ez mekkora nagy dolog, de az két hét alatt elmúlik, viszont a lelki dolgok, az, az kicsit azért tovább tart, az elsõ félév, amíg szembenézel önmagaddal, hogy milyen, milyen ember vagy te drog nélkül mondjuk, az úgy, az úgy nehéz.
R.: - Te, és most még mindig görcsös vagy?
- Hát bizonyos szituációkba igen, de ezt elfogadom, hogy, hát ezt el tudom fogadni, hogy ez, ez így nem változhat, talán az, hogy, hogy én görcsölök, hogy néha feszült vagyok, meg, meg igen, elpirulok, de hát ember vagyok, ezekkel együtt kell élnem, ha gyûjtök élettapasztalatokat, meg bizonyos helyzeteket gyakorlok, akkor, akkor ezek úgy finomodhatnak.
R.: - Most hol tartasz?
- Hát most leszek három éve tiszta decemberben, de most ott tartok, hogy megalapoztam már kint az életemet, a mostanit, van munkahelyem, most már egy helyen dolgozom féléve, van hol laknom, fönn tudom tartani a lakásomat, találtam egy lányt is, akit úgy érzem, hogy szeretek, de az biztos, hogy nagyon fontos nekem, ez most egy új dolog az életemben. Megpróbálok ezeken biztos lábakon állni, tehát mondjuk a munkahely az biztos, most én úgy érzem, meg a lakásom biztos, most a párkapcsolatom az még annyira végül is nem biztos, de arra törekszem, hogy ott is, azon a téren is biztos legyen az életem, és akkor, akkor az már, az már jó.
R.: - Milyen ez az élet ahhoz a négy évhez képest, amíg drogoztál, mennyiben más?
- Küzdelmes, hát izgalmasabb.
R.: - Ez az élet az izgalmasabb, az igazi, a valódi?
- Igen, igen, tehát döntéseket kell hoznom, szembe kell néznem a döntéseimmel. Nagyon jó dolgok érnek, tehát amiket megélek, olyan dolgok történnek velem, szerzek tapasztalatokat, felelõsséggel tartozom a magam élete iránt is és a körülöttem élõk iránt is.
R.: - Tehát nem cserélnéd el ezt az életet a régire?
- Hát ilyen tapasztalattal a hátam mögött nem.
R.: - Vissza lehet esni, mi kell ahhoz, hogy az ember visszaessen?
- Hát szerencsére hitelesen errõl a témáról nem tudok beszélni, mert ilyen hosszabb idõ után még nem estem vissza, de eszembe jut, hogy mik lehetnek azok a történések, ami, ami mondjuk a visszavezetõ útra vezetne, és azt gondolom, hogy néha beleesek abba, hogy, hogy visszafelé megyek, de azt hiszem, ez is arról szól, hogy halandó vagyok, hogy, tehát hogy nagyon tudatosan élni, meg nagyon célosan, de úgy néha-néha ezek azért tehát nem annyira nyilvánvalóak, hogy merre kell mennem, és akkor van, hogy visszafelé mozog, de, de nem, de még soha nem volt vége a visszaesés például, de hogyha mikor esnék vissza, mondjuk ha elvesztem a munkámat, vagy a lakásomat, vagy az utcára kerülök. Ez benne van a pakliba, viszont azt figyeltem meg magamon eddig, hogyha igazán van baj vagy gond, akkor, akkor azért elég nagy erõket tudok mozgósítani arra, hogy a problémával foglalkozzak, és ne azzal, hogy milyen rossz nekem, és mondjuk az anyag az megoldás lenne rá, ami abszurd, mert nem az.
R.: - Félsz ettõl?
- Nem, ettõl nem. Vannak dolgok, amiktõl félek, de a visszaeséstõl nem.
R.: - Mitõl félsz?
- Mondjuk az, az olyan érdekes magamba, hogy mikor eltervezek valamit, és hát nem úgy alakul, akkor azért, akkor azért nem tudom mindig, hogy hogy reagálok, hogy találom föl magam, hogy tudok egy olyan helyzettel mit kezdeni, ami, ami nem úgy történt, ahogy azt én elképzeltem.
R.: - Tulajdonképpen önmagadtól félsz?
- Hát ilyenkor igen, tehát hogy, hogy én hogy reagálok rá.
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - A mi munkánk ezekben a szolgálatokban kevésbé a más emberek jobb útra térítésében látható, inkább egyfajta alternatíva felmutatásában, és ha valaki ezt nem szereti, vagy nem szívesen fogadja el, én azt gondolom, hogy attól még a mi barátságunk vagy a segítségünk megmarad, elfogadjuk, hogy õ ezt nem szeretné választani.
R.: - Ferenczi Zoltán.
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Ami közös, hát nagyon sok közös dolgot fedeztem föl, egyébként úgy magam és õbennük is, és a hívõ emberek és a deviáns emberek között is. Õbennük talán ami, ami számomra legfeltûnõbb és a legjobban kezelhetõ, értelmezhetõ közös pont az az volt, hogy amennyire én megismerhettem ezt a kultúrát, valamennyien nagyon-nagyon õszintén, sokkal õszintébben, mint mi, keresnek, kerestek egy, egy, egy igaz értéket. Azt látom, hogy a õ lázadásuk, az õ devianciájuk, tehát a normáktól való eltérésük az nem arról szól, hogy õk rombolni akarnak valamit, nem egy destruktív magatartás, hanem valami pozitívat akarnak keresni egy hihetetlen romboló és egy hihetetlenül hiteltelen társadalomban, amelyben mi élünk. Én azt látom, hogy mi, akik normaadó többség vagyunk a társadalomban, egy rettentõen hiteltelen életet élünk, tehát olyan mértékig hiteltelent, hogy ezeknek az egyébként számunkra szép hazugságoknak a felmutatása nem elfogadható egy nagyon-nagyon õszinte serdülõ számára, akinek a szónak súlya van, aki számára a házasság és a szerelem még hasonló rokonértelmû szó, aki a, nem látja még a különbséget, mi már látjuk, mert mi dörzsöltek vagyunk, de õ még nem látja a különbséget a rablók között és aközött, aki a munkahelyérõl hazaviszi az írólapokat meg a magántelefonjait intézi, aki azt mondja a szüleinek, hogy én, én egész más házasságot akarok, és beleugrik egy, egy viszonylag korai promiszkuitív kapcsolatba, vagy, vagy azt mondja - lelkipásztor lévén talán ezt mondhatom -, hogyha látja a gyülekezeteink életét, akkor én - mondja õ -, hogy én, én egy olyan hitéletet akarok élni, amely, amely a hét minden napján tart, nemcsak vasárnap tíztõl tizenegyig, vagy mondhatja azt, hogy, hogy miért mondod te nekem, hogy én ne drogozzam, hogyha te rendkívül sokat iszol alkoholos italt vagy nikotonos cigarettákat fogyasztasz, tehát ezeket az apró árnyalatokat rendkívül érzékeny módon látja, és érzékeli.
Mv.: - Ugyanakkor azzal ne mentsük föl magunkat, hogy lám, itt vagyunk egy értékvesztett, bizony-bizony sok tekintetben érték nélküli társadalomban, amelyben én tehetetlen vagyok! Én azt gondolom, hogy én, az egyes ember nem tehetem le a fegyvert.
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Nem, én ezt nem...
Mv.: - Ilyen értelemben...
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - ...nem is gondolnám.
Mv.: - ...nem adhatom föl a küzdelmet azért, hogy a saját » gyerekemet « olyan biztonságban neveljem fel, aminek következtében õ majd nem kényszerül arra, hogy éppenséggel szenvedélybeteggé váljon.
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Nem, amit tetszett kérdezni, hogy mi a közös bennük, én a legfontosabb közös pontot ebben láttam meg, az értékkeresésben, alternatív értékek keresésében, és pontosan azt látom, hogy nem, szóval abszolút nem vagyunk tehetetlenek, leginkább amit én problémaként fogalmazok meg, hogy, hogy rossz helyen keressük a megoldásokat. Én is azt gondolom, hogy, hogy a leginkább védõ tényezõt a család értékközvetítése adja, a családoknak a tradíciói, az ünnepeknek a megélt volta, a kapcsolatok, a beszélgetések, azok a nagyon õsi és nagyon elemi kapcsolódási pontok az édesanya-» gyerek-édesapa « jól megértés, és alaposan átgondolt és az ész szerint is megélt kapcsolata, a baráti kötõdések, a jó barátságok, az, hogy honnan jöttem, hová megyek, ennek a kérdésre a válaszadás, hogy mi az életem értelme, célja, miért születtem meg, hol van az a szeretet, amely engem mindenestül elfogad, mi lesz a halál után? Én úgy érzem, hogy ezekre a kérdésekre elsõdlegesen a családoknak van felelõssége vagy lehetõsége választ adni, és ha ezekre tud választ adni egy édesanya, édesapa, nagymama, család egésze, és hitelesen tud választ adni, ez egy, ez egy rendkívül erõs védõ tényezõ.
Mv.: - Még akkor is, ha olyan a társadalom, amilyen.
Ferenczi Zoltán lelkipásztor, addiktológus, narkológus: - Így van, így van, így van.
- Mûsorainkat meghallgathatja az interneten, elolvashatja elõzeteseinket és adásaink írott változatát, és véleményt is küldhet fórumunkra a www.kossuth.radio.hu címen.
