Igen. Akkor még szerettem, de most valamiért semmi kedvem ehhez. Talán öregszem. Azért tanulok 40 évesen nappalin. Nem ez volt a kislánykori álmom. Aztán rájöttem, hogy az az álom nem való nekem. Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi elég is...

Tudod.

Aztán jött a védőnői ötlet. Ez volt az, amire mindenki, aki ismer, azt mondta, hogy húú, hát ez nagyon jó ötlet, engem a jó Isten is védőnőnek teremtett.

Én is így érzem.

Remélem, hogy képes leszek rá, hogy becsülettel ellássam a munkámat. Még nem tudom, hogyan, mert elég nehéz anyukáknak tanácsot adni, már látom. Nagyon sok anyukával kerültem kapcsolatba és azt látom, hogy az anyukáknak van elképzelésük dolgokról. Akkor is, ha nem értenek hozzá... Ezt lesz nehéz lekommunikálni. Úgy érzem, hogy nekem ez az életem egyik legnagyobb feladata. Az éneklésben is az zavart, hogy olyan emberek szóltak hozzá és mondtak róla véleményt, akik nem tudták, mi a jó technika. És istenítettek olyan embereket, akik olyannyira távol állnak a szakmától, hogy ennyi erővel bárki felállhatna a színpadra és énekelhetne. Talán épp ezért tetszik sokaknak, mert úgy érzik, hogy közeli, hiszen nem annyira profi, nem annyira távoli.
De védőnőként nem az a lényeg, hogy az ember megvonja a vállát, hiszen itt felelősséggel tartozunk. Az, hogy eljut az anyukához vagy nem, az azt jelenti, hogy a gyermek egészségét veszélyeztethetjük esetleg... Azt kell megtanulnom, hogy úgy mondjak el valamit, hogy igazából eljusson az anyukához. Tudom, hogy ez a feladatom, rajta vagyok, hogy megtanuljak úgy kommunikálni, hogy ez működjön. Remélem, hogy menni fog, mert ez kell ahhoz, hogy rendesen ellássam a feladatom, márpedig ehhez még három évem van hátra. Addig ezt meg kell tanulnom. Annyira szeretném, ha már most képes lennék rá... Na nem baj, fejlődőképes vagyok ám.
