Sziasztok!
Annyi okosságot írtatok ma, hogy hozzátenni nem nagyon tudok. Mindenkinek, akinek kijár, ezért vagy azért, nagy-nagy ölelés innen is.
Boboka: Nagyon boldog névnapot!
Tara: Tesód

Én is tudok egy jó pszichiátert az Astoriánál, ha esetleg kell.
Angyalkánk nekünk is van.
Ami a mai fő témát illeti: már sokszor leírtam, hogy velünk Andrissal mi volt (aki már tudja és unja, az ugorjon nyugodtan), hogy 6 héttel előbb jött, hogy természetes úton, de nem kaphattam meg, mert azonnal elvitték az intenzívre, meg sem mutatták, olyan rossz állapotban volt. 5ös Apgarral született.

Én csak feküdtem ott halálra váltan, és azt kérdezgettem csak, hogy "ugye nem hal meg?", amire a szülész se tudott mit mondani. Aztán össze-vissza kérdezgettek genetikai vizsgálatokról, eredményekről, de nem mondták miért. Ez hajnal 2kor volt, de reggel 9ig nem mondtak semmit. Így töltöttük az éjszakát.

Rettegtem, hogy reggel milyen hírt kapok. Aztán jött a reggel, kiderült, hogy lélegeztetik, tele volt csövekkel, nem mertünk hozzáérni az inkubátorban, mert olyan kicsi és törékeny volt. Itt töltöttünk 4 napot, írtózatosan bunkó növérekkel a post-intenzíven, akik semmit sem segítettek, ha kértem, csak arcokat vágtak.

Aztán Cerny-val át a Péterffy-be, ott még több, mint 1 hét. Majdnem vércsere, agyi bevérzés, stb. Lényeg a lényeg, egészségesen hoztuk haza, "csak" nagyon-nagyon hypoton volt, lett belőle majdnem 10 hónap Dévény torna, ami szintén nem volt kellemes élmény. De a fontos az, hogy egészséges, okos nagy fiú lett belőle.
Az már más kérdés, hogy köszönhetően ennek az egész "élménynek" lett egy nagyon komoly depresszióm. Sokáig nem kértem szakmai segítséget, mert nem nyitotta föl senki a szemem. Gábor rengeteget segített, szerintem remélte, hogy majd elmúlik a dolog, de nem... Így egy nagyon jó barátnőm (ő pszichodráma asszisztens) unszolására kerestem szakembert, aki úgy-ahogy összerakott újra. Féltem, hogy Máté születésekor is megismétlődik valami hasonló, de hála Istennek nem így lett. És engem is kárpótolt az ő születése minden régi fájdalmamért. Ma már elhiszem, hogy lehet problémamentesen, boldogon is világra hozni egy babát.
A kötődés viszont teljesen máshogy alakult a két fiúval, ez a legnagyobb bánatom még mindig. Andrist - nagyon furcsa ezt leírni - nem szerettem meg rögtön. Hosszú idő kellett, míg közel engedtem magamhoz. És ha manapság gondjaim vannak vele, sokszor előjönnek azok az érzések.

Pedig imádom őt is, csak valami mégis más.

Ezt jó lenne helyretennem, mert rengetegszer eszembe jut és bánt a dolog.
Na, elég volt belőlem, már magam is unom magam.
Madar: Édesek a csajok!
Andi: Barni csudapofa
