Szüléstörténet...
Mint tudjátok, nekem a Corában kezdődtek az igazi fájásaim, bevásárlás közben, a betöltött 40. héten. Ott már 8 perces fájások voltak, de gondoltam, nem dobom el itten a kaszát-kapát-bevásárolnivalót, szépen bevásárolok, aztán majd otthon meglátjuk, mi lesz.
Hát az lett, hogy hazafelé útközben is rámjött a fájhatnék, még jó, hogy már majdnem itthon voltam! Gyors telef apának, hogy indulhat haza, bár nem kell rohanni... ahogy én azt gondoltam!
Becuccoltam, közben szakadni kezdett az eső, kirámoltam, írtam még nektek egyet, aztán már éreztem, hogy nem kéne nagyon tötymörögni, mert szülés lesz ebből - de a Zoli ugye nem sietett, ahogy mondtam
Mire hazaért, már lázasan pakoltam meg teregttem a mosást, ő még megette az ebédjét - én már nem mertem megenni a kínais kajámat, ki tudja... csak sóhajtozva néztem, hogy akkor az most itt marad
Míg a Zoli evett, hívtam a szülésznőt, mondta, hogy még autózik, de egy óra múlva beér a kórházba. Jó, addig mi is ott leszünk - de gyorsabban sűrűsödtek a fájások, mint gondoltam, a Zoli még be sem fejezte a kajálást, már sürgettem, hogy már ötperces fájásaim vannak, jó lenne indulni
Kaptuk a motyót, irány a kórház! Húsz perc alatt bent voltunk, csakhogy a fényképező... hát az otthon maradt. Egye fene, már nem érdekelt, fájtam erősen. Átsétáltunk két fájás között a recepcióra, és ott van az árlista kitéve: epidurál 35ezer... na, akkor azt nem kérünk, nem fér bele a keretbe
A szülésznőm még másfél óra után sem volt sehol, pedig már négypecesekkel homorítottam. Háromkor felhívtam, hogy mi van már, mert hárompercesek vannak, jó lenne beöntés-burokrepesztés-szülés. Ja, már ott tartok? Akkor gyorsan indul
Amikor végre odaért, fél négy körül, már nagyon szenvedtem. Beöntés, még több és erősebb fájás után felkínlódtam magam a szülőágyra, és számoltam visszafelé a fájásokat (állítólag átlag 75 fájásból születik meg a 2. gyerek). Óránként megkérdeztem, mikor jön már a dokim... 6-kor befutott, akkor mondta, hogy még kis idő van hátra, ha ügyes vagyok, híradóra (7.30-ra) meglesz a baba, ha lassabban megy, akkor fél 9-re, ha rakétasebességgel jön, akkor akár 7-re is...
Burkot repesztett, én kapaszkodtam mindenbe, amibe lehetett, jajgattam ezerrel. Mondta is, hogy ez is energiát vesz el tőlem.... na, mit tudja ő, hányszor próbálta, ő is csak egy pasi
úgyhogy ordítottam, ahogy bírtam. Már ott tartottam, hogy kérek valami érzéstelenítést, mert ezt nem bírom tovább, amikor végre éreztem, hogy nyomni kell, és meg is engedték! Két-három fájás alatt valahogy kipréseltem magamból ezt az óriásbébit (nekem óriás! nagyobb volt a mellkasátmérője, mint a feje

- és a feje sem volt kicsi!

). Utána annyira megkönynebbültem, meg a Zoli is, hogy sírva fakadtam, a Zoli meg totál odáig volt az első perctől a fiáért. Csillogó szemmel nézte - akkor jutott el oda, hogy akkor most nem lesz fotó...
De nem baj, mert egy az egyben Szonjára hasonlít, nevettünk is már azon, hogy majd a Szonja születési képeit küldjük el mindenkinek, mert ugyanolyan.
Óriási megkönnyebbülés volt, bár nekem az utána jövő vizsgálat is nagyon fájt, valószínűleg a köldöksérvem miatt, mert a hasamat nyomkodták, meg belülről maceráltak, és az is állatira fájt. De azon is túl lettem, és még csak akkor kezdődött a híradó!!!!! Viccelődött is a doki, hogy erre nem számított.
Nándika gyönyörűen felordított, ahogy kell, biztos tőlem leste el

, jó nagy hangja van. Keveset sír, de akkor belead apait-anyait!
Felesleges volt megvennünk a bébiőrt, mert ezt a kertből is lehet hallani, ahogy ő kiabál. Még jó, hogy elköltöztünk kertes házba
Hát így született meg az én kisfiam július 24-én 18.45-kor. Azóta is imádom! Most már tudom, hogy nem lesz hátrányban Szonjával szemben, mert mindkettőért odáig vagyok!