Először is, Macs-család, rengeteget gondoltam és gondolok rátok, férjemmel együtt és sok-sok erőt kívánunk Nektek!
Tegnap írtam egy kisregény hsz-t, de leállt a babanet, és nem ment el, úgyhogy elmentettem, hogy majd ma talán felrakom. Közben olvastam amit neet ma írt, hogy ne szabadkozzon mindenki amiatt amit ír, akár rossz akár jó, hát pedig én is azt tettem. Na mindegy, most már bemásolom ide, nem variálok. Szóval innentől:
Lányok, sokat kínlódtam azon mit is írjak ide nektek. Nem akarok hülye aprócseprő gondokról meg cukorterhelésről meg a kismamalelkemről irogatni, amikor ennél sokkal gigantikusabb, szavakat nem elviselő dolgok vannak itt a levegőben.
Ugyanakkor valahogy mégis kikívánkozik belőlem, és remélem nem haragudtok meg, hogy kicsit írok az érzéseimről, meg a tegnapomról, azzal együtt, hogy tudom, ez most ezred, milliomodannyira sem fontos, mint más, sokkal szomorúbb dolgok és a szorítás Macsékért. Ha nem reagál senki, abszolút megértem.
Szóval tegnap délután engem is mint mindenkit teljesen kiütöttek a hírek Macsékról. 27 hetes terhesen az ember nem szívesen olvas akár egy besárgult babáról sem, nemhogy ilyen nagyon súlyos bajokról. Ahogy ti jobban öleltétek a meglévő babáitokat, én is a saját babámra gondoltam, csak én nem tudom még megölelni, és előttem ott van még a millió kérdőjel, amin alapjáraton is parázik minden kismama: egészséges-e, jól van-e, most miért mozog ennyit, most miért nem mozog ennyit, ugye nem ártottam neki ezzel meg azzal meg amazzal stb, stb, stb. Próbáltam hárítani magamtól az érzelmeket, és tárgyilagos maradni, hogy ez sajnos benne van mindenkinek a pakliban, de kicsi az esélye, stb, de ez az önámítás csak addig működött amíg meg nem kaptam én is az aznapi pofonomat: a reggel elvégzett cukorterhelésem 9,3 lett, innentől diéta.
Elsőre csak szenvedtem egy kicsit magamnak, hogy jaj, miért, ez olyan macera, meg minden, de estére teljesen összejött a két aznapi negatív input és az lett a vége, hogy két órát bőgtem az ágyban a férjemnek. Nem a cukor miatt, hanem mert rámült az aggódás a babámért, és a félelem a mindenféle rossztól ami leselkedhet ránk még.
Tulajdonképpen eddig egy kéthetes hasmenést meg a balesetemet leszámítva, ami meg tök szerencsésen alakult végülis, a terhességem mindenféle baj nélkül zajlott, a legnagyobb problémám az volt talán amikor az egyik lábgörcs után két napig fájt a vádlim.

Most először kellett azzal szembesülnöm, hogy engem sem véd valami láthatatlan védőburok, és igenis velem és az én babámmal is történhet rossz dolog, és erre az érzésre most pont ráerősített Mirka-baba szomorú története.
Mondjuk a sírás segít, kellett a feszültséglevezetés, bár a sírástól borzasztóan befeszül a hasam, és alig tudok utána ellazulni, ami biztos nem jó a babának.
És sírás után is itt marad a sok kérdés. Pl hogy mi nem akarunk 4D Uh-ra menni, mert mozizni nem akarunk csak úgy a szórakozásunkra, és úgy a 18. hét körül úgy döntöttünk megbízunk a dokinéninkben, ha ő azt mondja a 2D UH-ja alapján, hogy minden OK, akkor biztos úgy is van. De egy ilyen nap után mi másra gondolhatok, mint hogy mégis el kellene menni, mert mi van ha pont egy valamiolyanizé nem látszik azon a vacak UHn, de esetleg látható lenne a másikon, de mi kihagytuk? És hogy lehet épésszel felfogni azt, hogy ilyen létezhet, és ki tudja hogy osztódhattak a lapok? És hogy őrizhető meg a hitem abban, hogy velünk minden rendben van és lesz, amikor olyan sok rossz történhet?
Na innentől nem sok értelmes jön ki belőlem, mert ez az a pont, ahol már nem értelmes kérdések vannak, hanem érzelmek és nagy kérdőjelek.
Bocsánat, hogy ezt így ideömlengtem, de attól, hogy nem írok róla még ilyenek járnak az eszemben ha olvasgatom a napokban a topicot, és úgy írni meg, hogy az érzéseimet nem osztom meg fura lenne.
Talán valakinek van hozzáfűznivalója, de ha nincs, azt is megértem, mert most nem ez a fontos. Egyáltalán nem fontos, csak úgy éreztem, ha már bejelentkeztem közétek, és írogatni kezdtem és olyan kedvesen fogadtatok, sokkal jobb ha itt vagyok és leírom én is mit érzek, mint hogy nem írok amikor baj van, csak ha homeopátiáról meg hordozókendőről tudunk társalogni.
Hú, de összevissza írok már, meg hosszú is, inkább elküldöm gyorsan.