Sziasztok!
Visszaolvasni nem tudom mikor lesz időm, de igyekszem. A time management még nem az igazi!
De legalább a szülésem történetét végre megírtam. Egy kicsit hosszú lett, bocsi (apával pont elletnétesek vagyunk ezügyben
)!
Szabolcs születése - 2008. október 2. csütörtök
Életem legcsodálatosabb kalandját az azt megelőző nappal kell kezdenem.
A szerdai nap is ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik. A reggeli szertartások után egy kis internetezés, levelek, fórum stb. Majd felkerekedtem, hogy elmegyek a West Endbe, megveszem az utolsó apróságokat is, ami a kórházi csomagba kell (WC fertőtlenítő kendő, papírülőke stb.) Épp jött a troli, „felpattantam” és jót mulattam magamban, hogy egy gimis kórú fiú megint úgy adta át a helyét, hogy „le tetszik ülni?” J Jót csatangoltam, beszereztem mindent, amit akartam, majd felcuccolva elindultam haza. Mivel a troli épp nem jött, hazasétáltam. Épp csak szusszantam egyet itthon és már indultam is a szerdai kismami tornára. Ági a szokásos jól megdolgoztatós formáját hozta, már ami kismama szinten annak mondható. J Utána gyors vérnyomásmérés, mert már többször is magasabb volt a héten a kelleténél. Megint, de nem vészesen. Mondtam áginak, hogy bár nagyon szeretek hozzájuk járni, nem bánnám, ha a jövő héten már nem kéne jönnöm. J Még jó, hogy az egyik nagyon kedve fórumos barátnőm (Pepitanna) felajánlotta, hogy elhozza nekem este a vérnyomásmérőjét, így tudom majd ellenőrizni napközben is. Este 6 körül meg is érkezett, én „leszaladtam” (de tényleg, fittebbnek éreztem magam, mint előtte bármikor). Csacsogtunk egy kicsit és még mondtam is, hogy egyáltalán nem érzem, hogy a közeljövőben történne valami. Éjjel úgy aludtam, mint akit fejbe vertek. Meglepően jól!
Reggel 8-kor Tomi keltett (a nap 1. meglepetése): „Lassan fel kéne kelned, mert nem villanyozzák meg a hasadat!” Fél 9-re volt időpontom ctg-re. Szokásos reggeli rutin, tisztasági betéten hirtelen valami sárgás trutyi (a nap 2. meglepetése). Mondtam is Tominak, hogy lehet, hogy hamarosan lesz valami. Betét csere, de mire felvettem valami folyt belőlem…haloványka rózsaszínes folyadék (a nap 3. meglepetése). Mondtam Tominak, hogy ilyet pisilni nem tudok… Gyorsan bekaptam pár szem pogit, megittam a kakaómat és elindultunk. Bementünk az ambulanciára az utolsó vérvételem eredményéért, majd fel a szülőszobára. Szerencsére a doki bácsim (dr. Spánik Gábor) épp ügyeletes volt aznap, mikor felhívták perceken belül ott volt. Mondtam neki, hogy szerintem a magzatvíz folyik, de nézze meg. Ok. Amint felmásztam az ágyra, rám nézett és közölte, hogy óóóó, hát ez egyértelműen az! Megvizsgált, 2 ujjnyira tág volt a méhszáj, de nagyon hátul (a nap 4. meglepetése). Na, azt előrehúzta, én meg csillagokat láttam. Tomi indult haza a táskáért, engem meg rákapcsoltak a ctg-re. Közben felhívtam a szüleimet, hogy úton van az unokájuk. Természetesen sokkoltam őket, gondolom ettől kezdve az ő vérnyomásukat se kellett volna mérni. J
A víz továbbra is szivárgott, de semmi fájás. Átestem az előkészítésen, és 9-kor már a 4-es szülőszoba ágyában landoltam hálóingben. Jól elviháncoltunk Tomival, telefonálgattunk és próbáltuk felfogni, hogy innen már csak 3-an megyünk ki. Doki bácsi többször is benézett, minden ok fájások semmi. A szülésznő (Gazsi Ildikó) is lótott futott a hatalmas zűrzavarban, ami az osztályon aznap volt. Nagyon kedves, alacsony, kis duci nő, abszolút megnyugtató stílussal. Bennem még mindig semmi félelem, max. egy kis izgalom. Fél 11-kor jött az osztályvezető főorvos, levizitált, majd mondta, hogy ha még mindig semmi, akkor gyorsítsunk. Oxitocin beköt. Délig kb. semmit sem éreztem, csak, hogy feszít a branül a kezemben. Aztán lassan csak hatott az oxi, elkezdtem szorongatni az infúziós állványt. Aztán ráültem a labdára, akkor már fájt rendesen. A kis pocaklakóm még mindig a rekeszizmomnál tartotta a lábikóját, ami minden fájásnál olyan érzés volt, mint amikor beszorul a levegő. Így elég nehéz volt, a tanult módon lélegezni, nagyon kellett koncentrálnom. Itt el is veszítettem az időérzékemet. Valamikor visszakerültem az ágyra, a ctg meg a hasamra. Akkor már fájt annyira, hogy egy szót se szóltam, csak nyomtam el magam oldalra, próbálva kiegyenesíteni azt az oldalamat, ahol a bébiláb van. Tomi elmondása szerint ez kb. 2 óra körül volt. Ő szegény csak ott állt vagy ült mellettem és sűrűn együtt érzett. Amikor a dokim újra visszatért, Ildikó épp vizsgált és megállapította, hogy elég tág vagyok, de a méhszáj még nem tűnt el. Én mondtam, hogy úgy érzem, már tudnék nyomi. Székelési inger? – kérdezték. Mondtam, hogy igen. Gyors méhszáj elsimítás, térd felhúz, doki pocakot megtámaszt és nyomás!!!! Háát, az első kettő tutira nem oda ment, ahova kellett volna, de hát ugye az oldalam is fájt még mindig és Szabi fejecskéje is elkezdett feszíteni odalent. Az első tolófájás után gyorsan jött a második, talán egy mély levegőt, ha vettem. Próbáltam koncentrálni, azt csinálni, amit mondanak. Tomi hősiesen tartotta az oxigénes csövecskét az orrom alá, és csodálta, hogy mennyire szót tudok fogadni. Közben lassult egy kicsit Szabi szívhangja, nem várhattunk sokáig. Még jó, hogy a harmadik fájás is ugyanolyan gyorsan jött és a negyedikre kint volt – a nap legcsodálatosabb meglepetése!
Odatették a hasamra, épp csak egy pillantást tudtam rá vetni és meg simizni, hogy ott van, finom puha, meleg, és nyöszörög. Még mindig levegő után kapkodtam…a pontos idő 15.10.
A köldökzsinórvérről majdnem megfeledkeztünk, így volt egy kis kapkodás, de Tomi elvágta végül és megfelelő mennyiségű vért is sikerült szerezni.
Innentől jött a legkellemetlenebb része, a varrás, tisztogatás. Tomi lement Szabival, nekem pedig meg kellett szülnöm a lepényt. Ezalatt sikerült maradandó élmény szerezni Ildikónak is egy nagy adag vérfröccsel. Nem vált le elég hamar, így Tomi már az ajtóban állt karjában a kisfiunkkal, amikor én még vérben, nyákban stb. Odatették Szabit a karomba, de alig láttam a kis pofijából valamit, úgy be volt bugyolálva. Rettenetesen fázott, így 10 perc múlva el is vitték őt melegedni inkubátorba. A 2 órás kis szeánszunknak így lőttek. A doki bácsi gyorsan dolgozott, én mégis nagyon szenvedtem tőle. A 2 óra hamar elröppent.
Mivel a gyerekágyas osztályon teltház volt, a nőgyógyászaton kaptam ágyat. Szerencsémre az épp előttem szülő Ancsa is ott volt, akinek nagyon sokat köszönhetek. Rengeteget segített a kórházi napok alatt.6 óra körül megérkeztek anyuék, hozták az ellátmányt, de én még órákig szédültem, a zuhanyzás, külön kihívás volt. Este 10 körül lettem annyira erős, hogy el merjek indulni Ancsával egy emelettel feljebb, hogy láthassam végre az én kis Macikámat. Gyönyörködtem benne, míg kijjebb nem tessékeltek a csecsemősök. Másnap reggel 7-kor megint ott voltam, bár szinte semmit sem aludtam az éjjel. Ezerszer pörgött végig a nap a fejemben!
Sajnos csak délután 3 körül ürült hely a gyerekágyon, addig nem lehettünk együtt és a szopival se igen próbálkozhattunk. Ez engem meglehetősen érzékenyen érintett. Nagyon vártam a vasárnapot, hogy hazajöhessünk, de az a fránya sárgaság!!!! Azóta is azt nyögjük. Szabi rettentő aluszékony, szinte lehetetlen felébreszteni. Így az etetés is külön tortúra, jó sok fejtörést és lelkizést okoz.
A kórházi személyzet változó lelkesedést mutatott, de ez abszolút érthető. Amíg 50 baba volt az osztályon, meglehetősen feszültek voltak, de amint kezdtünk kevesebben lenni, úgy váltak ők is egyre segítőkészebbé.
Összességében pozitív élményekkel és egy csodálatos ki emberkével jöttünk el, akit órákon át tudok nézegetni miközben alszik, nekem meg folynak a könnyeim
Szabi alszik
na ott meg alig lehetett megtalálni...
Lehet, hogy jobb lett volna nem előre tudni a dolgot.
Adél
Alszom a francia ágyon
tulképp a tünetek miatt megindították?
