Tünci, igen, elmondhatatlan élmény a szülés. Persze, ha hagynak. Én a kislányomat otthon szültem, és ehhez fogható soha nem történt még velem.
Mikor már sejtettem, hogy Andrissal baj lehet (amíg el nem ment a magzatvíz, végig reménykedtem, hogy majd megáll a görcsölés), agyaltam. Azt nem tudtam teljes biztonsággal eldönteni, hogy ha meghalt a kisfiam, és tényleg távozni fog a testemből, akkor mit szeretnék: megszülni, átélni, végig ott lenni, és tudni milyen, vagy altatásban kivetetni magamból, a tompultságba menekülni.
Végül megszültem, bár nem kérdezett meg senki, mit akarok. És hihetetlenül boldog vagyok, hogy így történhetett: ha már elvetélek, vetéljek el így. Olyan volt, mint egy szülés, mondjuk 85%-ban. A kitolás persze nem, de a tágulási szak igen. Ott voltam a váróban, zokogtam, rázkódtam, 39,9 fokos lázam volt, vérnyomásom 90/70, hánytam... De éreztem mindent! Két ember segített nekem, támogattak... És végül a kezembe érkezett a kisfiam...
