Hétköznapi mesék

 Mindenkinek vannak meséi, nekem a mindennapi pillanatokban születnek a legszebbek. Sõt, munkálkodni sem kell rajtuk, hiszen élnek bennünk, itt van minden körülöttünk. Csak el kell õket mesélni.

Ne gondoljátok, hogy ezeken az oldalakon hétrõl-hétre csodálatos történeteket fogok írni, ahol gyõz a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését és ásó, kapa, nagyharang, happy end-el végzõdik minden!  Én inkább szeretnék néha sírdogálni a sorok között, amikor elönt a hangulat. Néha pedig szeretném kiröhögni magam-magunkat szenvtelenül. Lesznek napok, amikor az asztalra csapok dühömben, vagy romantikusan, álmodozva csorgatom a betûket. Néha anyuka leszek, akibõl elõ tõr az anyatigris. Máskor egy diáklány leszek, aki munkából rohan vizsgázni, majd este kiosztja a családját leányostól, férjestõl, amikor kitör a feszültség. És nõ is leszek, a hódító, vagy esetleg a szende nyuszi, megeshet, hogy vágyakozó csitri. Mert ilyen vagyok. Mert ilyenek vagyunk, ilyen kis különlegesen hétköznapiak.  
Wentzel Viktória

Sátorozzunk! 

Szánom bánom, de mivel nagyon nyár van, nem igazán tudok mirõl írni, csak magunkról. A világ valahogy nem érint meg mostanában, de valószínû, hogy nem is tett olyat, ami miatt felfigyelhetnék rá. Meghalt, csalt, leégett, éhen veszett… Inkább mostanság csak locsogok.

Szóval az úgy történt, hogy elhatároztuk, kizökkenünk a Balaton és édes otthonunk közötti ingázásból és elmegyünk a barátainkkal egy hétvégére. Természetesen vittük a gyermeket is, aki már jó elõre rá volt izgulva a sátor témára. A döntés megszületett, irány a természet! A kutya, akibõl idõközben kutyák lettek, hiszen már ketten vannak, õk létszámukból adódóan maradtak. Így csak hármunk rohamfelszerelését kellett elõkészíteni péntekre. Mivel nem vagyok egy csomagoló virtuóz, természetesen nem csomagoltam be, vártam, hogy majd az utolsó pillanatban megszán a remek férj, aki egy kisebb kontinenst képes egy oldaltáskába elpakolni. És milyen jól tettem, hogy nem hamarkodtam el a dolgokat, hiszen péntek este megadta magát az autónk, így közös megegyezéssel elnapoltuk a kiruccanást. Másnap reggel, mit sem sejtve pattantam ki az ágyból és agyaltam, hogy mit csináljunk a hétvégén. Ekkor széles mosollyal elém libbent a remek ember, hogy mit ácsorgok, miért nem pakolok. Azonnal, adj uram isten, most, hiszen nem tudtam, hogy az autót megszerelték hajnalban? Szóval indulás! Erre én, mint házi tündér, a nyolc kezem közül az egyikkel gatyába ráztam a leányt, fõztem egy igen különös levest, ( amit véletlenül összekevertem fõzés közben egy másikkal, így egy egészen új leves lett, no mindegy), összepakoltam a cuccunkat, felügyeltem a 3 évest és a 30 évest és folyamatosan azon küzdöttem, hogy a tornádó utáni állapotot likvidáljam a konyhából. Végül gyõztem, röpke másfél óra alatt teljesítettem a küldetést. 

Családunkban az a jó szokás alakult ki, hogy ha valahová elindulunk kitör a veszekedés. Mindegy hová, mindegy mikor, az autó a legjobb katalizátorunk. Van például egy útszakaszunk, ahol biztosan elkezdjük, s ha már csak figyelmeztetjük egymást, hogy vigyázzunk, mert mindjárt jön a 76-os kilométer, tudod…na, a bomba máris robban.  Így indultunk mi, a sercegõ hangulatú autóval és a korom fekete éggel a Duna mellé, egészen biztosan abban, hogy az esõ miatt azonnal fordulunk is vissza. Remek hangulatú utunk végén, szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a felállás a következõ: Autó a kemping elõtt marad, cuccokat az izmos férj és anyuka becipeli kb. 800 métert (nagy, családi sátor bazi vázakkal), majd elcsodálkozik azon, hogy nincs zuhany, valamint pottyantós a wc is. Sebaj, egyszer élünk.

Gyermek, aki üdvözölte a már megérkezetteket, azonnal átvette az általunk már évek óta mûvelt kempingezési stílust: ruha, bugyi (rajtunk azért az maradni szokott) szerte, azonnali hanyatt fekvés a polifómon. És ahogy megérkeztünk a többiek közé, a harci kedvünk is azonnal elszállt. Mint mindig. Sõt, még az égiek is velünk voltak, hiszen a felhõk elhúztak balra. Én nagyon gyorsan elmélyült beszélgetésbe kezdtem valakivel, mert tudtam, hogy a következõ mozzanat a sátorverés. Ezt a hõs férj saját harcának tekinti amúgy is, Panna pedig teljes erõvel segít neki.

Amikor már beterítettük az egész nekünk kijelölt terepet, valamint azon túl is mindent, megkezdtem a leány okításást, miszerint meddig mehet,(oldal irányba és felfelé egyaránt), fogadjon szót stb. Ezután leballagtunk a vízhez és elolvadtunk a látványtól. Nem kellett sokat mennünk, hiszen kb. 150 méter volt a sátortól a part. Visegrád hegyei magasodtak rögön elõttünk, a folyó pedig éppen ott kanyarodott el. Így a víz sekély volt és meleg, és olyan tiszta, hogy a kövek mellett úgy érezhettük magunkat, mint a tengerparton. Innentõl kezdve az egész napunk így telt: hason fekve, félig a vízben. Hanyatt fekve félig a vízben. Függõlegesen egészen a vízben. 

Aztán erõsen megéheztünk, így csapatosan elindultunk vacsorázni. Aki próbált már örökmozgó gyerekkel étteremben ülni, esetleg még enni is, az pontosan tudja, hogy mire vállalkoztunk. 10 percenként a konyhás nénitõl hoztuk vissza és folyamatosan a jégkrémes ládából halászgattuk ki.

Furcsa dolog olyanokkal nyaralni menni, akiknek még nincs gyerekük. Nálunk Panna az elsõ gyerek a csapatban, aki el is járkál néha a megmozdulásokra. Két féle hozzáállása van a gyerektelen embereknek: Roppantul figyelmesek, játszanak vele, elolvadnak tõle és csodálják. A másik, akinek ugyan tetszik, de hihetetlen számukra, hogy egy alig egy méteres emberke beszél, megy. Õk azok, akik távolról szemlélik a történéseket, és ha véletlenül megszólítja õket a gyermek, kifejezetten megijednek, hogy mit kell vele csinálni. Szerencsére mindkét típus jelenvolt, így pihentünk is apával.

Este hõsiesen jelen volt Panna a tábortûznél, a különbözõ népi játékoknál stb., Szóval sokáig bírta, biztosítottnak láttam a másnapi sokáig alvást. És a mikor a legkisebb elvonult aludni a nyulával, akkor átváltoztunk a már eddig sem a nagyon komoly szülõkbõl, 16 éves csitrikké és suhancokká. És úgy röhögtünk, mint hat másik, a táborozó gimnazisták megbotránkozva néztek minket  a szomszéd tábortûz mellõl: milyen komolytalan népség…

És mivel ez a hétvége a tökéletes címre pályázott, ezért másnap valóban késõn kelhettünk, gyönyörû idõ volt és remekül éreztük magunkat. És pont elég volt belõle két nap, hiszen víz az sajnos nem volt, így hazafelé az autóban már nagyon szükségét láttuk egy kiadós zuhanynak.

Rájöttem, hogy nem kell kilométereket utazni ahhoz, hogy nyaralni menjünk. Mert szép volt és jó és együtt voltunk.  Ajánlom mindenkinek!   

2003.08.02