Hétköznapi mesék

 Mindenkinek vannak meséi, nekem a mindennapi pillanatokban születnek a legszebbek. Sõt, munkálkodni sem kell rajtuk, hiszen élnek bennünk, itt van minden körülöttünk. Csak el kell õket mesélni.

Ne gondoljátok, hogy ezeken az oldalakon hétrõl-hétre csodálatos történeteket fogok írni, ahol gyõz a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését és ásó, kapa, nagyharang, happy end-el végzõdik minden!  Én inkább szeretnék néha sírdogálni a sorok között, amikor elönt a hangulat. Néha pedig szeretném kiröhögni magam-magunkat szenvtelenül. Lesznek napok, amikor az asztalra csapok dühömben, vagy romantikusan, álmodozva csorgatom a betûket. Néha anyuka leszek, akibõl elõ tõr az anyatigris. Máskor egy diáklány leszek, aki munkából rohan vizsgázni, majd este kiosztja a családját leányostól, férjestõl, amikor kitör a feszültség. És nõ is leszek, a hódító, vagy esetleg a szende nyuszi, megeshet, hogy vágyakozó csitri. Mert ilyen vagyok. Mert ilyenek vagyunk, ilyen kis különlegesen hétköznapiak.  

Wentzel Viktória

Tiszta erõbõl nyár…

 -         Az idei nyár nagyon gyorsan elrepült- mondtam, csak úgy magamnak, de hangosan,  miközben magam elé képzeltem a kertet, ahogy sárgulnak a levelek a fán és mi megint beszorulunk a házba az idõ elõl. Ez nem történhet meg megint, és ehhez a gondolathoz már össze is rázkódtam.

-         De hát még csak nyár közepe van!! – ütközött meg anyám, aki inkább az optimista fajtából való, ellenben velem, akinek a nyár közepe már a vége is akár.

Miután igazat adtam neki, elméláztam, hogy vajon miért is tûnt úgy, hogy mindjárt itt az õsz…

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert kertben lakunk (természetesen van benne egy ház is, hehe), méghozzá nem is kicsiben (sajnos a ház viszont az), olyan forma, mint egy kis tündérsziget a városban. Persze lehet, hogy csak nekünk az, viszont minket naponta többször elvarázsol.

Ezt pedig még meg is tudjuk fejelni azzal, hogy jó anyám (tényleg jó anyám, minden irónia nélkül, anyafüggõ vagyok) a Balatonon lakik, így amikor csak tehetjük lent vagyunk és élvezzük a vizet, meg a napot, a lángost, meg természetesen a nagyfröccsöket. Panna lányunk inkább a meggyre szavaz, de most nem engedem szóhoz jutni.

Szóval a menetrend már tavasszal beáll, amikor én, a hõs anya, neki csapok a vizsgaidõszaknak: Nagymama fel, gyerekkel együtt lecuccolás, szülõk  ingázása, szétesése, gyermek kicsattanó egészsége, benzin rohamos fogyasztása, csukott szemmeli autópálya ismerete, majd vizsgák letudása után szülõk saját maguk leszervezése a Balatonra. Ezen intervallum alatt nem igazán fogom fel az idõ múlását, én igen soknak érzem (pedig nem unalmas az élet így) Mivel májusban megkezdjük a kétlaki életet, ezért felõlem már júliusban akár vége is lehetne a nyárnak, biológiai órám beállt.

A kutya sem maradhat természetesen egyedül Pesten, így õ is leköltözik velünk együtt, hiszen neki is kijár a balatoni hancúrból. Õt ezen kívül várja egy egészen Bobtail-hez hasonló szõrcsomó, aki magán kívül örül a mi majdhogynem Retriverünknek. Az út vele bonyolultabb, mint a hároméves leánnyal, mivel az utóbbi már elég szilárdan el tudja foglalni magát az autóban, megtanulta testnedveit visszatartani. Ez sajnos nem mondható el a kutyáról, aki körülbelül fél óránként takarító szünetet erõszakol ki a forgó gyomrú gazdáiból. A maradék idejében azon munkálkodik, hogy  a vezetõ ülésre kerüljön, Apa ölébe.

Megérkezve a Balatonra, belepjük a házat, ami már így is tele van unokatesókkal, meg barátokkal.

Innentõl kezdve nem is annyira mozgalmas az élet, viszont számunkra nagyon szórakoztató. Apa a napjait a kutyák úsztatásával kezdi, amitõl õk úgy néznek ki, mint atomtámadás után. Ha Panna elég gyors ahhoz, hogy beérje a korán kelõ apát, akkor õ is úgy néz ki, de ez nem sokszor fordul elõ, hiszen 9 elõtt nem lehet kiverni az ágyból. Nem is értem, hogy ezt a jó szokását itthon miért nem mûveli…

Azután, amikor már teljes a létszám, nekiállunk reggelizni, ami olyannyira elhúzódik, hogy a csapat legvége akár már ebédelhet is. Ennél a pontnál amúgy teljesen el vagyunk már fáradva, így komolyan össze kell szednünk minden energiánkat, hogy levánszorogjunk a strandra, ami barátok közt sincs messzebb, mint 200 méter. No de ezt a távolságot sem egyszerûen tesszük meg:

A méteresnél nagyobb családtagok teljesen el vannak lepve valamilyen gumidologgal. Vagy gumi matrac, vagy gumibéka, strandlabda, úszógumi stb… Általában a cipekedõnek csak a lába látszódik ki, ezen csak az röhög, aki nézi, a szenvedõ alany végig szentségel. A szabad felületeken törülközõk, táskák, könyvek, homokozó cuccok terhelik az embert, mindeközben végig hallani a strandig az otthonhagyott kutyák sértõdött tombolását.

A lepakolás után irány a víz! Panna, abban a pillanatban, amikor a bugyi is lekerül róla értesít, hogy pisilni kell. Mindig megfogadom, hogy legközelebb automatikusan a wc-nél kezdünk, persze mindig el is felejtem, ezután rövid huza-vona következik, hogy a vízbe pisil, én tiltakozom, majd elvonszolom a wc-re, ami jó messze van.

A vízi percek a szokásosak: Fröcskölés, németek fröcskölése, hátha kevesebben lesznek, gyerekek folyamatos kihalászása egy-egy elborulás után, gyilkolás a gumimatracért-békáért-úszógumiért, szentségelés a víz piciségéért stb. Miután már zeng tõlünk a strand (ez végig így van, de mi csak a strandolás végén vesszük észre, amikor klassz kis lyuk van körülöttünk), haza cuccolunk azzal a tortúrával, ahogy érkeztünk. Soha nem ússzuk meg a lángosozást, minek következtében az általában otthon fõzõ nagymamának felrobban a feje, hogy minek szenvedett. A lángos mellé nekünk jár a fröccs, így a hangulatunk is emelkedik. Amikor hazaérünk, jól összeveszünk anyukámmal, hogy miért ettünk, majd a legfáradtabbak ledõlnek Pannával aludni. Mi nõk, renováljuk a délelõtti csatateret. Amikor mindenki felkelt, nekiállunk ebédelni. Mama megnyugszik, mi is. Majd ismét kivonulunk a strandra, nem részletezem a módját és az idõtöltést. Mire megint hazakeveredünk, addigra már 7 óra is van, eszünk, röhögünk, iszunk, eszünk, tüzet rakunk, stb. Panna élvezi a nyarat, mivel ilyenkor nem kell idõben lefeküdnie, bírja a fent létet az összes gyerek, legalább 11-ig. Ekkor jön el a mi idõnk, aki koca dohányos, mert gyerkõc elõtt nem akar cigizni, végre elõveszi a fröccse mellé, megtárgyalhatjuk a sikamlósabb témákat is, pletykálhatunk is stb. szóval miénk az este. Lefeküdni éjfél elõtt soha nem sikerült, így reggelre, amikor kezdõdik minden elölrõl, eléggé megviseltek vagyunk. Roppantul figyelünk arra, hogy senkinek ne legyen egy magányos fél órája, ez körülbelül vasárnapra idegesítõvé válik. Szóval éppen itt az ideje, hogy hétfõ legyen és elinduljunk dolgozni, hiszen valahol pihenni is kell. Csütörtökre kellõképpen kipihenjük magunkat, és rohanunk le megint a Balatonra.

Szóval ilyen tempó mellett akár már õsz is lehetne, hiszen május óta  mûveljük a nyaralás magas fokát és lavírozunk a munka és Balaton part között.

-         Szerintem lassan azért lehet már õsz…, annak is megvannak a maga szépségei. - nyugtattam meg a mamát és magamat. Kipihenjük magunkat jövõ tavaszig.

w.     

2003.07.20