Hétköznapi mesék

 Mindenkinek vannak meséi, nekem a mindennapi pillanatokban születnek a legszebbek. Sõt, munkálkodni sem kell rajtuk, hiszen élnek bennünk, itt van minden körülöttünk. Csak el kell õket mesélni.

Ne gondoljátok, hogy ezeken az oldalakon hétrõl-hétre csodálatos történeteket fogok írni, ahol gyõz a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését és ásó, kapa, nagyharang, happy end-el végzõdik minden!  Én inkább szeretnék néha sírdogálni a sorok között, amikor elönt a hangulat. Néha pedig szeretném kiröhögni magam-magunkat szenvtelenül. Lesznek napok, amikor az asztalra csapok dühömben, vagy romantikusan, álmodozva csorgatom a betûket. Néha anyuka leszek, akibõl elõ tõr az anyatigris. Máskor egy diáklány leszek, aki munkából rohan vizsgázni, majd este kiosztja a családját leányostól, férjestõl, amikor kitör a feszültség. És nõ is leszek, a hódító, vagy esetleg a szende nyuszi, megeshet, hogy vágyakozó csitri. Mert ilyen vagyok. Mert ilyenek vagyunk, ilyen kis különlegesen hétköznapiak.  
Wentzel Viktória

Csaj-buli...
avagy hogyan megyek le gyerekbe

Amikor legutóbb megkérdeztem a Férjet, hogy milyen volt a legutolsó írásom (mert természetesen alkotói önmagam létezni sem tud az õ nemes véleménye nélkül), azt mondta, hogy jó, jó, de olyan megkeseredett. Így, mivel én adok eme nemes ember véleményére, úgy gondoltam, hogy valami vidámabbról írok. Figyelve arra, hogy leütésenként ötször nevesse el magát az olvas, két poén mondjuk lehet lagymatag, de a többinek aztán ütni kell. Így megy ez, megrendelésre, mint Leonardo vagy Rembrandt (csak szerényen) korában. Egy nõi akt? Lila háttérrel? Nesze neked belsõ szabadság! No de lássuk! Nevessünk, dáridózzunk, bár félek ezen a történeten csak az érintettek fognak. (további alkotói instrukciókat kérünk a szerkesztõségbe)

Azon szerencsések közé tartozom, akinek megmaradtak a fiatalkori barátai és viszonylag rendszeresen találkozunk is egymással, hol egy kis kocsmában, hol egy nagyban, néha valakinél buliban, szóval mindig van egy kis alkalom összejönni. Igaz, ma már nem kergetnek a rendõrök a Tisza parton, és nem táncolunk az asztalon pólókat szaggatva, nem megyünk stoppal sem sehová, de irigylésre méltóan sokan maradtunk meg egymásnak, hiába, az alkohol összetartó ereje…

No, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mi lányok, szeretjük megadni a módját a traccspartinak és rendkívül fantáziadúsan csaj bulinak hirdetjük ezen eseményeket. Rutinosan ezek a bulik ott alvósak, így a fiúk fantáziáját évek óta  birizgálja, hogy mi is történik ilyenkor. Nem is tudom, hogy most kiábrándítsam-e õket…

Hogy azért annyira ne legyünk boldogok, természetesen  másnap mindig valamilyen fontos esemény vagy korai program következik: 80%-ban dolgozni megyünk, 10%-ban vendégségbe, vagy 10 személyes ebédre készülünk, 10%-ban biztosan senki nem tud a gyerekre vigyázni, Õ pedig orvul ragaszkodik a biológiai ritmusához. 6-kor kel. Szóval szerintem 1999 óta halmozzuk ezeket a kialvatlan estéket.

Kezdjük azzal, hogy mindenki megérkezik. Egy ember soha nem hoz játszóruhát magának, egy azonnal fürdeni és hajat mosni akar, valaki pedig tuti éhes már az elsõ pillanatban. Soha nem fõzünk, mert egyszerre beszélni és a kezünkkel bonyolult dolgokat csinálni nem lehet, legalábbis mi nem tudunk. Tehát az elsõ ember elkezdi a hûtõajtót nyitogatni, rabolni, amitõl persze mindenki kedvet kap, szóval a konyha hûl legalább 3 fokot a fridzsi nyitva tartásától. Ezek után, aki még nem kapott inni, az kap. Gyorsan. És közben folyamatosan beszélünk. Ha lehet, akkor egyszerre, úgy gazdaságosabb, viszont senki nem érti a történeteket teljes valójában meg, így sokkal tovább tart egy-egy sztorit kivesézni, az esetleges félreértéseket ugyanis folyamatosan korrigáljuk. E közben röhögünk a sztorikon, magunkon és persze a másikon, hogy milyen hülye. Amikor ebbe a szakaszba érkezünk a lakás már robbantott állapotban van: ruhák, poharak, kajamaradékok, mutogatnivalók szerte-széjjel, ezek csapásain közlekedünk, meg miegymás. Ez azért érdekes, mert a megérkezéstõl eddig a pontig körülbelül 20 perc telt el.

Két élõlény biztosan van, aki nem örül a bulijaimnak, a kutyáink. Náluk málébb állatot nem hordott hátán a föld, ha valaki be akarna törni hozzánk, még segítenének is neki. Egyik barátnõm azonban retteg tõlük, így kénytelen vagyok õket egész este terelgetni. Néha perverz hangulatomban engedek a kísértésnek és megnyalatom velük a hölgyet, aki olyankor ájulással fenyeget, de szerintem komolyan. Ettõl mi félünk nagyon, mert megesett már, hogy teljes sífelszerelésben ájult be egy lebetonozott pálya(sí) büféasztala  alá, ahonnan komoly erõpróba volt kiszedni õt, mi pedig síelés helyett egész délután Beherovkáztunk a nagy ijedtségre. Otthon meg nincs most Beherovka, így inkább távol tartom a vérkutyákat.

Szóval ilyenkor szétvet minket a boldogság. Hogy nehogy kihagyjunk valamilyen kivesézni valót, az utóbbi idõben  korrekt listát készítünk, hogy mi legyen a téma. Úgy mint: K. és probléma köre, Zs. és egyebek, BK, (barátok közt), stb. Ami megvan kipipáljuk. Egy ilyen listát õriz az üzenõ táblánkon a férjem, közvetlenül a Te köcsög, 3 helyet foglalsz! cetli mellett, amit nemrég én kaptam az autómra.  Azért elárulom, hogy a lista 3. pontja után magát  a listát már nem találjuk, sõt nem is keressük.

A hangulat emelkedik. Néha már komoly dolgokról is esik szó, de azért még döntõen a különbözõ pletykák kivesézése van soron. Néhányan megsértõdnek, sõt már olyan is akad, aki ellankad. Pedig még csak hajnali egy van… Ilyenkor már túl vagyunk néhány örök sztorin, amirõl mindig az jut eszembe, hogy milliomos lennék, ha ezt egy könyvben kiadnám. Kezdve azzal, amikor J. a mobilja helyett tv távirányítót vitt magával és elõ is vette, amikor végig ment a városon az elõzõnapi harisnyáját maga után húzva a gatyájából,  amikor rossz napon ment színházba és elzavarta a helyén ülõket… Szóval itt már sírunk a nevetéstõl. Ha véletlenül a hangulat a mélyponton lenne, akkor elõveszünk egy fényképet, aminek a látványától biztos sikert várunk. Hogy mi van rajta, titok…

Aztán szépen elcsendesedünk. Elõvesszük a komoly arcunkat és elõkerülnek a kevésbé vidám dolgok is. Meghallgatjuk mindenki baját és megpróbálunk objektíven véleményt alkotni. Természetesen kevés sikerrel. És néha sírunk is.

Most, amikor írok, átjár a melegség, mert eszembe jutnak ezek az esték. Olyan jó, hogy tudunk egymásnak örülni, hogy hirtelen csitrik leszünk, hogy nem szégyellünk butaságokon röhögni és egyáltalán, hogy együtt vagyunk. Megõriztünk magunknak egy darabot a fiatalságunkból, amit bármikor elõvehetünk, talán nem csak most, hogy anyukák vagyunk, hanem akkor is, ha nagymamák leszünk.

Mindenkinek járnak az ilyen esték. Az anyukáknak, akik a gyerekorvoson, apukán és közértes nénin kívül nem látnak mást hónapokig. Akiknek a napjuk olyan, mint egy Bolygó Hollandi. Akik úgy érzik, már felnõttek. Szóval mindenkinek.  

Ajánlom ezt a cikket lányomnak, aki talán meglátja bennem késõbb is azt a kislányt, aki voltam, vagyok, ha én elvesztettem valahol…

2004.10.25