Otthonszülésem története - A második baba és a dúla

A Nagyfiú kb. 15 hónapos lehetett, amikor hirtelen iszonyú erővel rámtört a vágy egy kistesó után. Azonnal megfogantam, és az első perctől éreztem, hogy ott van. Pár nap késéssel ugyan, de mégis megjött a „menstruációm”.

Gondoltam, biztos tévedtem, de a testem egyre jobban jelezte, hogy itt valami van, így csináltam egy tesztet. Pozitív lett. Rögtön rohantam az orvoshoz. Megerősítette, hogy babát várok, de talált mellette egy vérömlenyt is, ami veszélyes lehet.

Innentől elsodortak az események. Először pihenést, és hormontartalmú kúpot írt fel, amivel a felhelyezés után két órát feküdni kellett. Azt javasolta, hogy azonnal válasszam el a Nagyfiút valami drasztikus módszerrel.

Sokat olvastam szoptatásról, és mindenhol azt írták, hogy nem okoz vetélést. Így is nehéz volt megértetni a kisfiammal, hogy egy csomót kell feküdnöm és nem vehetem fel. A cicit nem akartam tőle elvenni. Újabb vérzés, újabb UH, még több hormon, állandó fekvés, magnézium maximális dózisban...

Éreztem, hogy valami nincs rendben a babával, de az orvosok csak azt mondogatták, hogy ha betartok minden utasítást, minden rendben lesz. Magatehetetlen betegnek kezeltek. Az egész család szenvedett miattam, leginkább a fiam.

Tizenegy napnyi szörnyű várakozás után 7 hetesen végül mégis elment a baba. Újabb vizsgálat, műtét. A kontrollvizsgálaton közölte a doki, hogy ha legközelebb teherbe esek, a biztonság kedvéért már az első naptól feküdjek legalább a 12. hét végéig és szedjem a gyógyszereket.

Ezzel nem tehetem tönkre a családom életét. Biztos voltam benne, hogy nekem nem lesz több gyerekem.

A vetélés után fizikailag gyorsan rendbe jöttem, és látszólag lelkileg is jól voltam. A fiam miatt nem eshettem össze látványosan. Tudat alatt azonban harcolt bennem az érzés, hogy gyereket akarok, és hogy nem csinálom még egyszer végig ezt a sok hűhót semmiért. Felvetettem, hogy fogadjunk örökbe, de a család erről hallani sem akart.

Végül a Születés Hetén találkoztam egy dúlával, akitől segítséget kértem. Majdnem két órán át beszélgettünk. Sok szó esett az előző szülésemről is. Kiderült, hogy még az a szülésélmény is feldolgozatlan bennem, nemhogy a vetélés.

Tulajdonképp addig senki nem hallgatta meg a szüléstörténetem ilyen figyelmesen. Mindenki azt mondogatta, hogy nekem milyen könnyű is volt, mert csak két órát tartott. Hiába mondtam, hogy a gyors nem feltétlenül könnyű, és hogy a tempó miatt került veszélybe a gyermekem.

Valaki végre megértette, hogy milyen szörnyű kín volt nekem már a gondolat is, hogy a szoptatást parancsszóra abbahagyjam. Rávezetett, hogy a szavaknak igenis nagy a jelentőségük. Következetesen használta a várandósság szót, amitől máris nem éreztem betegségnek.

Végül azt is megkérdezte, miért ragaszkodom az orvosomhoz... Jó kérdés. Mert szuperül összevarrt a gátmetszés után? A beszélgetés után még egy csomó kérdés merült fel bennem, de már biztosan tudtam, hogy szülök még gyermeket.

A következő hónapban pedig megfogant a Kicsike.

Anna