Terhesnapló 3. - Mikor elvesztünk valakit

56 éves volt, áttétes rákos. Fél éve történt mindössze, hogy először táppénzre ment, most pedig a temetésére készülünk. Decemberben találkoztunk utoljára, rendkívül bizakodó volt, javultak az eredményei. Aztán az újévben már csak rossz hírek jöttek, az utolsó üzenetemre már nem is válaszolt, ilyet sosem csinált korábban. Mégis fejbevágott a halála, nem gondoltam, hogy valaki, aki ennyire pozitív személyiség, meghalhat egy fél év leforgása alatt. Hiába mondták, hogy ez a rák legagresszívebb fajtája, mégis azt hittem, biztosan ő lesz az, akivel csoda történik. Mindig ő volt az első, aki lelkesedett egy kihívásért, akinek új ötlete támadt, és aki elsütött egy jó viccet. A legtöbb emberről hallani hideget-meleget, őt mindenki szerette.

Sírtam egy szűk órácskát az irodámban, aztán fogtam magam, becsuktam a boltot és hazajöttem. Nem tudtam tovább dolgozni, újra össze kellett raknom az elmémet. A férjem ragaszkodott hozzá, hogy beugorjak úton hazafelé a munkahelyére, és jobb híján sűrű forró csokival és keserű csokoládés mogyoróval balzsamozta megtört lelkemet. Örülök, hogy nem próbált szavakat használni.

Másnapra átformálódott a gyászom, a fájdalom és üresség helyét egy fajta speciális hála kezdte átvenni. Hiszen hálás vagyok, hogy ismerhettem egy nagyszerű embert, egy csodálatos anyát, szakembert, kollégát, példás személyiséget. Úgy bugyogtak fel bennem az emlékek, mint a kiapadhatatlan forrás.

Együtt dolgoztunk szakmai pályafutásom fő művén, egy nemzetközi program Magyarországra történő bevezetésén, hatalmas siker volt, a program ma is működik, és számtalan embernek nyújtott fejlődési-és karrierlehetőséget. Sosem felejtetem el, mikor felnőtt nő létünkre szétültettek bennünket egy értekezleten, mikor ránk jött a szakadó röhögőgörcs, egyszerűen nem tudtuk abbahagyni. Előkerestem a képet, ami tavaly rólunk a Föld Napján készült, tipikus jelenet: mindketten intenzíven gesztikulálva, egyszerre beszélünk.

Szerveztünk egyszer csapatépítést, egy ötórás barlangi túra állt a program középpontjában, ahol főleg magas beosztásban dolgozó férfiak vettek részt rajtunk kívül. Az óvodások is fegyelmezettebbek lettek volna náluk, mikor kiderült, hogy nemhogy rágyújtani, de még pisilni sem lehet a barlangban. Nem örvendtünk közszeretetnek abban a pillanatban, mikor, hulla fáradtan, rongyos idegekkel, feszítő hólyaggal és nikotinhiánnyal küzdve, öt óra sötétben történő trappolás után a szemünkbe hasított az utca fénye. Természetesen az esti ivászat feledtette szegény hímnemű egyedekkel az általunk rájuk mért csapást. Ma, bárki, aki részt vett a programon, csak úgy emlékszik vissza: a brutál-metál-horror barlangi túra, és már pukkad is a nevetéstől.

A legszebb emlékem mégiscsak az, mikor elújságoltam neki az épület egy titkos zugában, hogy kisfiam lesz. Emlékszem, hogy akkor olyan nagy szeretettel beszélt az anyaságról, ami egy sikeres, szép karriert befutott nő esetében felettébb ritka. Elmesélte akkor azt is, hogy a férje annyira szeretett volna egy kislányt - akárcsak az enyém -, hogy mikor megtudta, hogy a második is fiú lesz, akkor inkább az utcáról kiabált fel az őt tűkön ülve hazaváró, ablakban lógó urának, hogy „ez is fiú”! - és nevettek mind a ketten, tele szájjal, nyoma sem volt csalódásnak. Nem fura belegondolni, hogy kevesebb, mint 30 évvel ezelőtt éppen ilyen boldog, fiatal édesanya volt ő is, mint most én?

Jól jött a hétvége, kicsit összeszedtem magam, és sikerült a hét elejére visszaállnom a szokásos mókuskerékbe, immár nélküle. Továbbra is rengeteg a munka, de úgy néz ki, hogy talán a március már könnyebb lesz. A héten már többen is észrevették, hogy pocakosodom, és valóban nem fértem bele a kedvenc nadrágjaimba, így elkezdtem az egy számmal nagyobbakat hordani, melyek a még nagyobb darab korszakomból maradtak rám. Soha nem hittem, hogy egyszer még szerencsének fogom értékelni a szállodaiparban anno fél év alatt rám rakódott plusz nyolc kilót, amit aztán további fél évig tartott leadni.

Ezen kívül megleptem magam egy új terhesnadrággal, és egy gyönyörű, smaragdzöld kismama felsővel is Valentin-nap alkalmából. Míg a férjem két mozijeggyel ajándékozott meg. Nem mintha tartanánk a Valentin-napot, de ez egy jó apropó volt, hogy ezer év kihagyás után moziba menjünk. Egymás kamaszos vigyorát láttuk viszont a 3D-s szemüvegek lencséiben, a félhomályban.

Aztán csütörtökön felvirradt a nagy nap. A 19 hetes, genetikai ultrahang napja. Az orvos háromnegyed órát késett, már tűkön ültem. Öcsi-hugi-öcsi-hugi-öcsi-hugi??? - Ez zakatolt az agyamban, és szépen, utoljára sorba rendeztem az előnyöket és a hátrányokat.

Aztán mikor a vizsgálatot követően kiléptem az ajtón, és a férjemet tárcsáztam, annyira kellett sírnom, hogy alig tudtam elmakogni, hogy egészséges, 30 dekás, „ez is fiú”. És elhihetitek, hogy a könnyeimnek semmi köze sem volt a csalódottsághoz.

Szofi