Születésnapló Kanosszajárás az EÜ-rendszerben

November

Á. naplója:

A tizenkettedik heti ultrahang elképesztő volt. Egyrészt, nem ritkán kezdik azzal a dokinők, hogy olyan vagyok, mint a gyerekük: kopaszodó és szakállas; másrészt az döbbentett le, hogy a korábbi ultrahangok látványának semmiségét nem a műszer által produkált – az avatatlan szem számára nehezen kibogarászható – kép alacsony részletgazdagsága okozta, hanem a baba valódi állapota. Most ugyanis azonnal látszott teljes valójában: rögtön kivehető volt minden testrésze, ficánkolt, mint egy kis halacska – egészen ember. Tudtam, hisz sokat olvastuk, hogy mekkora, s hogy már mindene megvan – de látni megdöbbentő és elragadó érzés volt.

Különös érzés számomra az egészségügyi rendszerben kóvályogni – a védőnő, noha végtelenül kedves, s láthatólag igyekezett engem is figyelembe venni, K. mögé (!) ültetett, szóval tényleg csak egy csatolmány voltam. Egy kedves kis öleb, akinek a gazdája (jelen esetben K.) kedvéért időnként megsimogatjuk a buksiját, s van hozzá pár édes szavunk. Azóta is, gyakran megesik, hogy gratulálnak K-nak, és rám sem néznek. Nem sért, sőt szórakoztat, annyira kancsal a szituáció.

Amúgy máig nem értem a gratuláció intézményét. Rég nem szokás a termékenységet, férfierőt dicsérni, szóval semmi teljesítményszerű nincs abban, hogy babát várunk. És egyébként sincs semmi elismerést érdemlő egy természetes folyamatban. Nem triatlon, amiben hosszas edzéssel a dobogóig juthatsz. Mihez gratulálnak mégis?

Tegnap énekeltem és fütyültem a babának. Nagy szeretet volt benne. De még valami takarásba hozza az élményt. Nagyon várom már, hogy kívülről is érezhetően megmozduljon, mert akkor végleg ledől a köztünk lévő fal: valakinek és nem valaminek énekelek többé.

Amikor megtudtuk, hogy baba érkezik, mindig fiút vizionáltam, noha nem éreztem úgy, hogy egyiket vagy másikat szeretnék. Mostanában azonban teljesen megfordult a dolog: mindannyiszor lány jut eszembe. Elmeséltem K-nak, s kiderült, hogy vele is ugyanez történt - pedig ő fiút szeretne. Lehetséges, hogy megérezzük? Hogy van közöttünk egy láthatatlan aranyfonál?

Minden vizsgálat eredménye rendben van. Nem is izgultam soha. Ez kicsit rejtegetni kellett K. előtt, mert ő cidrizett kicsit például a down-szűréskor. Nem illik érzéketlennek mutatkozni. Ez akár fel is dühíthette volna. K-t ráadásul szétszívatja az EÜ-rendszer: rossz helyre küldik, elkavarodnak a vizsgálati eredmények – nem mellesleg a háziorvosunk komplett idióta.

Elképesztő dolog történt! Teljességgel szürreális. Az influenza hisztéria okán – amelyet bevallom töredelmesen, magamra nézve soha nem tudtam komolyan venni, mert bár nem értek hozzá, úgy képzeltem, azokra veszélyes, akiknek egyéb súlyos nyavalyájuk van – a nőgyógyász tanácsára elhatároztam, hogy beoltatom magam, hisz iskolában is tanítok, és ne hurcoljam haza betegséget, ha már K-nak ellenjavallja a gyógyszerész-nőgyógyász a vakcina bevitelét.

Azt reméltem, tönkreteszi a délutánomat az, hogy bejelentkezek a futóbolond háziorvoshoz receptért, majd a patikába megyek, és újra kivárom a sort, hogy bejussak hozzá a szuriért. No, bemegyek hozzá, mondom, mi kell. Kérdem tőle, mert valami rémlett, hogy hozzátartozóknak ingyenes. Erre ő röhög, hogy nincs ilyen, MERT nem tudja az aktuális szabályokat (!). Ez mi?! Az asszisztenssel elővetetett valami papírt, gondoltam jön a recept, aztán meg a kötelező kanossza. Erre az asszisztens csajszi felpattan és kimegy. A doki maga elé néz, nem szól egy rohadt szót sem. A csajszi visszajön egy ampullával meg fecskendővel, mögötte meg jön egy nő. Kérdem: most rögtön megkapom? Jaj, de jó.

A nő egy beteg volt, száz papírral érkezett és a dokival kezdett beszélni vizsgálati eredményekről, miközben levetkőztem. Diszkréció tehát semmi. Nem a csupasz vállamra gondolok, hanem a szerencsétlen nőre. Igyekeztem nem oda figyelni, de annyi megmaradt, hogy komoly dolgokról volt szó, míg az oltást kaptam. Végeztünk, a nő beszél az orvoshoz, kérdem az asszisztenst, hogy mennyivel tartozok. Az meg átkiált, hogy „doktorúr, mennyit fizessen?”. A nő be sem fejezte a mondatot, a doki vigyorogva azt mondja „hm… nem tudom… mondjuk egy ezrest”. Mivan???!!! A nő aztán ki megy, várok, míg az asszisztens egy fura papíron körmöl. Odaadom a pénzt. A doki vigyorogva kérdi, hogy „drága volt”? – Anyám, borogass! Na valahogy ilyennek látom az egész hercehurcát K. körül.

Hetente két vizsgálatra megy, folyton szurkálják, szét is barmolták a vénáját – fekete a karja. Gratulálok az EÜ-rendszerhez, mindenestül. Az az érzésem, hogy ördögi körbe keveredett, ugyanis olyan fokú túlkontrollt gyakorol, hogy abból mintha csupán az látszana: magamagát védi. Hogy ha baj lesz a babával, ne rúgják seggbe a rendszer valamelyik ágensét. Azért költ ennyit eszelősen sok vizsgálatra, hogy ne költsön sokat a perköltségre.

Mindemellett pedig – vagy épp ezért? – teljes fejetlenség van, barbarizmus és arrogancia. Bele se merek gondolni a majdani kötelező (!!!) paraszolvenciákba, pedig K. már számolgat. Ettől is kész vagyok.

K-nak nagyon nőni kezdett a hasa! Nagyon tetszik. Szexi. Olvasmányainkból tudjuk, hogy már (relatíve és számunkra) óriási. Kis idő múlva meg is mozdul – pokolian várom. Meg hát igénylem is. K. édesanyja azt mondta, hogy az első mozzanás ahhoz hasonlatos, amikor egy nagyobbat kutyorognak a belek. K. a napokban ráparázott, hogy mostanában sokszor fel van fújódva, s mi van, ha nem vette észre. Hogy fontos is tudni, s akkor milyen anya ő? Arany szívem. Na, ilyen agyzsibbadásai még vannak, pedig az érzelmi labilitása határozottan múlóban.

K. naplója:

A 12 hetes ultrahang időszaka, ezt is halogattam a meló miatt addig, hogy még éppen benne voltam. Baross utca, nem az a portás, de a nő a várandós ambulancián flegma, nem érti, mit nem értek azon, hogy ide meg ide meg ide meg ide menjen. Még jó, hogy most nem voltam sírós kedvemben. Az ultrahangon kedves hölgy, apát betessékeli, megjegyzi, a „fiam pont így néz ki. Ennyire „dús” a haja.” Azaz lekopaszozta. De mosolyog. Kezdenék vetkőzni, mondja, nem úgy van az, csak üljek, fel a lábak, pulcsi feltűr, has kitakar. Egyszer így, egyszer úgy. Sokáig matat a hasamon, halljuk a szívhangot, öröm, hatalmas, nem értem, mi tart eddig, valamit a nő érzékel, mondja nincs semmi baj, nincs semmi rossz. Ezt többször elmondja. Miközben azon tűnődöm, miért nem lehet pozitívan fogalmazni, hogy minden rendben van, Á-t nézem, mosolyog, együtt boldogság, minden jó, baba ficánkol, nem találja a gép a kis erecskét.

A Down-szűrés miatti vérvétel sima ügy volt, nem kellett négyszer szúrni, akkor tényleg a háziorvos asszisztense volt ügyetlen, de akkor is nagyon kedvelem. Szerintem ő is engem. Még akkor is kedves volt, amikor a kémcsőből a pisit a rendelő padlójára öntöttem.

Egy barátnőm kifakadt, akinek koraszülött babája született, minek ekkora flancot csinálni a Down-szűrésből, ezerszer rosszabb a koraszülés. És igaza van. Neki 6 hónapra született a gyereke. Én meg nem is annyira esek a rizikócsoportba. De mégis megcsináltattam, biztos, ami biztos. Miért, ha Down-szindrómás, akkor mi van? Biztosan nem vetetném el. Ezért a tesóm hülyének néz, sokat vitatkozunk. Szerintem ő nem tudja, milyen tud lenni egy fogyatékos gyerek.

Végül egy óra alatt megvolt minden vizsgálat, annak ellenére, hogy amikor a várandós ambulancia elé értünk és megláttuk a harminc várakozó nőt, majdnem elájultam. Miért nem mond senki semmi kézzelfoghatót? Ha érteném a rendszert, nekik is könnyebb dolguk lenne. Nem kérdeznék ennyit.

Megvolt a védőnős első találkozó, nagyon közvetlen, olyan, akiről el tudom képzelni, hogy megtart egy gyereket a karjában úgy, hogy biztosan nem esik le. Ennek örülök.

Őrület botrányok a munkahelyemen, „magasfeszültség”, méhösszehúzódás, és most sem a kliensek miatt. Én meg elkezdtem képviselni magunkat. Azaz a vezetőhöz fordultam, aki nagyon pozitívan állt hozzá és gyakorlatilag azt mondta, ha nincs dolgom, nem kell bent lennem. Vége az üresjáratoknak. Én beültem a kliens fotelbe, ő leült az én fotelembe és fél mondat kinyögése után zokogásba kezdtem. A fotel teszi.

Szóval jó lesz. De ehhez miért kell, hogy babát várjak? Így kellene működnie minden munkahelynek minden helyzetben. Hogy elhiggyük, az emberek dolgoznak, ha kell.

Pattanással álmodtam, az arcom kezdett eltorzulni, tiszta piros folt és váladék volt. Éljenek a hormonok, amik továbbra sem fizikailag bolygatnak.

A nőgyógyászom elküldött hasi ultrahangra, kértem beutalót a háziorvostól, aki nem értette, mert szerinte ez a májenzim érték nem is magas, sőt, tuti nem fognak velem foglalkozni, de hát ha akarom, rajta. Hát én nem akarom. Aztán kérdezget, hiába tudta, meglepődött, hogy volt szívműtétem (septum defectus), erre: „Transzfúziót kapott?” Én úgy emlékeztem, anyu egyszer azt mondta, kaptam vért, hát rávágtam, hogy igen, erre szeme kikerekedik, megjelenik az a nézés, hogy ja, úgy, akkor más a helyzet, és elküld még a bőrklinikára is. Persze mindkét helyre csak decemberre kaptam időpontot. Aztán anyu meg csitít, hogy nem kell izgulni, én meg üvöltök, hogy a ti időtökben nem néztek semmit, nem volt ennyi vizsgálat, azt se tudtad, mi van, én meg minden szarról tudok, amiről nem is kéne. Szerintem. Asszem, megértette. Vagy csak a megbőgetést akarta kikerülni.

Kerek szemre való tekintettel elmegyek, a beutalón kiigazodom, megfejtem, a bőrklinika a hepa szűrés. Remek. Négy hét időpont kunyera után kinyögöm a varázsszót: „babát várok”, mire „jaa, akkor jöjjön időpont nélkül, csak az hosszabb lesz”. Elmegyek, várok sokat, közlik 5500 forint, mondom nincs nálam, de a doki miért nem szólt, meg hát ez egy vérvétel, meg a négy hét. És a Gamma GT-t meg sem csinálják. A nő végül kedvesre vált, elküld a helyi laborba, ott ingyenes, egy nap alatt túljutok rajta, közben elérkezem a második Scottland Yard történethez és egy hatalmas véraláfutáshoz a kezemen. Mert megint nem tudtak vért venni. És már megint valaki nem értette a dolgát.

Voltam szemészeten, mert küldtek, „Persze, nem hozott beutalót, ugye???” Hát nem vittem. Nem elég, ha küldtek? Az asszisztens kérdés nélkül mondta, támasszam az állam és a homlokom, nézzem a házikót, hiába kérdezem, hogy ne mondjam, miért vagyok itt. Mondta, majd utána. Fogja finoman a tarkóm, nem értem, levegő-puskagolyó a szemembe, ijedtség, fejrántás. Hát ezért fog. Aztán a doki kiakad, minek jöttem, a nőgyógyászomat sürgősen cseréljem le, meg hogy biztosan pályakezdő, mondom nem és ért a dolgához, de ez őt nem érdekelte, én meg úgyis olyan levert voltam, hát mosolyogtam kedvesen, ő megenyhült, a végén már cseverészett. Inkább hazamentem.

Az a kép jutott eszembe, hogy amikor a baba hallgatózik a méhben, akkor az olyan lehet, mint azok a kiborgok a sci-fi filmekben, akik hatalmas medencében áznak, gépekre kötve, becsatlakozva. Azok is hallanak. Aztán egyszer kitörnek.

Megint álmodtam, azaz folyton a babával álmodom. Most azt, hogy szültem, lányt, a doki meg benyúlt könyékig, kikapta és „hopp”, leejtette. Mondta, semmi baj, én meg kerestem a nyomát utána, mert gyanús volt, hogy nincs sérülés. De nem találtam. És állandóan kötött kendőbe bugyoláltam nyakig, hogy véletlenül se tudjon mozogni.

Down-szűrés eredménye negatív, de hogy a számok mit jelentenek, csak részben értem. Mindenesetre megkönnyebbültem. Á. is úgy tett. Szerintem ő nem foglalkozott vele. Felhívtam még az éjszaka közepén anyut, aki már aludt, empátiaalvó, ő legalább örült. Vagy csak én parázom ezt túl?

Annyira hálás vagyok Á–nak mindenért, ilyen férfi kellene minden nőnek. Amit elvisel, amiben mindeközben támogatólag van jelen, de úgy, hogy nem sok. Sokszor csak csendben átölel, amiben azért benne van, hogy „na jó, ezt engedd el, hagyd abba”, aminek következtében hamarabb jutok el a belátásig, mint Köhler csimpánzai.

Á. már énekel a babának, meg fütyül is, egészen hosszan. Ezt szeretem. Meg egy kicsit lelkiismeret furdalást is okoz, hiszen én vagyok az anyja, bennem van és én még nem csinálom. Nem nekem kéne előbb?

A bőrklinikára három hete igyekszem időpontot kapni, de nem megy, mert minden alkalommal az a válasz, hogy csak decemberre tudnak adni, de csak jövő héten. Tegnap végre kimondtam a varázsszót: kismama vagyok. „Jaaa, vagy úgy, akkor jöjjön be bármikor, időpont nélkül, várnia kell ugyan, de legalább hamarabb túl lesz rajta.” Hát ezt is megtanultam.

A 16. héten vagyok, és már együtt énekelünk Balinnak, pedig ettől mindig ódzkodtam. Ugyanis se hangom, se hallásom. Féltem, ettől ő is bekrepál, mint én, akinek anyja sokat énekelt. Gondoltam, a mesével majd kompenzálom. De annyira lelkesít, mikor Á. rázendít!

Elfogott az az érzés, hogy a gyerek ne jöjjön ki, azaz nem tudom kinyomni, mint a tampont, amit először raktam fel, hogy mehessek a tóhoz a barátokkal. Aztán otthon két órát ültem a WC-n, anyu és a barátnőm az előszobában szurkol, mire anyu „nehogy szégyenszemre nekem kelljen kivenni” mondatára kiszedtem magamból. Ez fogott el. Lehet azért, mert anyu azzal humorizált, majd bejön és Á.-val együtt végig asszisztálja a szülést. Viccnek is rossz. Pedig nagyon szeretem. De ott Á-n kívül mást nem tűrök.

Ami pedig szorongat, hogy mióta babát várok, kevesebbet szerelmeskedünk Á-val. Korábban sem voltam az a kezdeményező típus, de most még kevésbé. Az első három hónapban alig, most már „megnőtt az esetszám”, de még mindig nem elég szerintem. Amikor szeretném, akkor mindig. De miért nem szeretném többet? Próbálok Balintól elvonatkoztatni, és nőként tekinteni magamra, de olyan, mintha csak magammal foglalkoznék. Nem akarok önző lenni. Ezt mondtam Á-nak is, ő nagyon megértő. Na de, milyen asszony vagyok így?