Terhesnapló 7. - Hülye hormonok!

A hétfő nagy történése a nődokinál tett látogatás volt, ahol néztünk és láttunk: ott dobogott a kis szíve, volt feje, pici babateste, cuki kis kézkezdeménye és lüktetett a köldökzsinór. Az elérzékenyülés elemi erővel csapott le ránk, itt kezdődik az, hogy felfogja az ember, hogy “ó, hát kisbabánk lesz!”

Jó, eddig is ott volt a teszt meg a tünetek, de valahogy amikor már ilyen kis 21 mm-es dobogó szívű babaformát látsz, akkor esik le, hogy mi is történik igazán. Ez a kis lebegés afölött, hogy gyermek van a szívem alatt, tartott egy délutánon át, aztán sajnos a hormonok tombolása közepette valahol eltérült, de remélem, még visszatér.

Komolyan már, kezd nagyon elegem lenni, leginkább saját magamból. Tudom, hogy természetes dolog és hogy a hormonok játéka ez, de akkor is, már számomra is idegesítő vagyok. Hisztériázom kis dolgokon, váratlanul elsírom magam és úgy maradok másfél óráig vigasztalanul zokogva. “De most mi a baj?” - kérdi ilyenkor az emberem, “Nem tudo-ho-hooom, se-he-mmi-hiii.” - mondom ezt én. Ez a forgatókönyv pedig úgy kétnaponta lejátszódik közöttünk. Teljesen szürreális az egész, Woody Allen sírva könyörögne egyetlen hetünk forgatókönyvéért.

Azt is a hormonok számlájára írom, hogy lehetetlen ételeket kívánok meg. Most már zavaró mértékben. És olyan, mintha ilyenkor a tudatomat megszállná valami szürke köd, és legtöbbször nem tudok mit kezdeni a késztetéssel és a lehetetlen ételeket meg is eszem. Teszem azt reggel 10-kor a Burger Kinges menüt. Én! Aki a reform étkezés szószólója vagyok, a fehérliszt és a cukor szerintem a mindmeghalunk kategória és leginkább gyümölcsökön, zöldségeken és kölesen élek. Most meg irdatlan nagy, tocsogós húsokat akarok enni törvénytelenül. Mellé meg sült krumplit, ami számomra szintén az eretnekség netovábbja.

Hát mi lesz így belőlem? Szerintem már most nagyobb a hasam és jobb, ha emberek közé sem megyek, a pasim szerint meg hagyjam már őt békén a hülyeségeimmel és ne fárasszam. Most arra jutottam, hogy heti egy napot ki fogok jelölni, amikor mindent szabad: lángost enni reggelire és baconnal megszórt csülköt ebédre, amit leöblíthetek egy nagy adag tiramisuval.

A hétfői jó hírt, hogy “ó, hát dobog a kicsi szíve”, megosztottuk rögtön a családdal is, csak a gyerekekkel nem, velük kivárjuk a 12. hetet. Amikor úgy vársz gyermeket, hogy mindketten elvált emberként vagytok együtt és az előző házasságokból összesen négy gyereketek már van, akkor a környezeted nem úgy reagál a közös baba megfoganására, mint az első gyermekedére. Finoman szólva nem ugrálnak a boldogságtól, inkább aggódni kezdenek. A család reakciója arra a bejelentésre, hogy “hello, babát várunk” zseniális volt, pár napra rá már jókat nevetek az egészen:

Anyukám: “Hát, kislányom, te tudod, a te életed, én nem szólhatok bele.”

Pasi apukája: “Jól van kisfiam, nem olyan nagy baj az.”

Bátyám (2 gyerek apukája): “Akkor most majd egy csomót spórolsz a tamponon.”

Pasi húga: “A 35 év még jó kor a szüléshez, nem vagy annyira öreg.”

Sebaj, azért tudom, hogy szeretnek, és majd ha már itt lesz a kis karácsonyi ajándékként születő gyerek, akkor ők is örömködni fognak velünk.

Lujza