Ideális korkülönbség?

Mikor megtudtam, hogy végre babát várok, úsztam a boldogságban. Az utcán egyszer csak azt vettem észre, hogy visszamosolyognak rám az emberek. Mivel a családunkban gyakori volt a terhességi hányás, én is számíthattam rosszullétekre. De ami rám várt, arra nem voltam, nem is lehettem felkészülve.

Ideális korkülönbség?  

Két viszonylag kis korkülönbséggel született kisgyermek édesanyjaként azt mondhatom, hogy nincs ideális korkülönbség. Az orvosok a női szervezet regenerálódása miatt két-három évet szoktak javasolni, pszichológusok pedig a legkevésbé ajánlják a három év különbséget. Ahogyan nincs recept, mikor szüljük az elsőt, arra sincs ideális időpont, hogy mikor jöjjön a második. Mint ahogy meg kell érnünk magunknak is önmagunk előtt az anyaságra, véleményem szerint ugyanúgy meg kell érnünk a kétgyerekességre is.

Emlékszem mikor már másoddiplománkért koptattuk a főiskola padjait, és azon izgultam, hogy épp babát várok-e, vagy sem. Én egy cseppet sem tartottam ideálisnak a pillanatot a gyerekszülésre. Egy-két gyerekes csoporttársam és barátnőm tett helyre: a kapcsolatod stabil, van lakásod, diplomád, mi kell még? Ha így állsz hozzá, akkor mindig lesz olyan, hogy „most épp miért ne legyen gyereked”. Meg lesz mindened, de egyszer csak észreveszed, hogy valami mégis csak hiányzik. Lehet, hogy addigra már késő lesz? Köszönöm Zsuzsi. Igazad volt. Akkor nem lettem várandós, de a gyerekvállaláshoz való viszonyulásomat gyökeresen megváltoztatták ezek a gondolatok, s az esküvőnk után magam is ezekkel érveltem a férjemnek. Így az egy éves házassági évfordulónkon Vilmoska már a pocakomban volt.

Kisfiúnk (2002. május 31. 4520 g, 60 cm) olyan jól sikerült gyermek lett, hogy a férjem első perctől azt hajtogatta „miért nincs belőle mindjárt kettő”. Férjem és testvére közt 13 hónap van, így ő a minél kisebb korkülönbséget tartotta ideálisnak Aztán neki is eszébe jutottak első várandósságom viszontagságai (hyperemesis miatti kórházba kerülés), amitől ő maga is megijedt. Benne is ott volt a félsz, hogy ez a probléma egy következő baba kihordásnál is előjöhet. Így úgy döntöttünk első szülöttünk cseperedjen még egy kicsit.

Tudtam akkor is, hogy lehet szoptatni terhesen. De azt is tudtam, hogy előfordulhat, hogy a terhesség kedvezőtlenül befolyásolja a tejtermelést, így amíg Vilmoskánk kizárólagos tápláléka az anyatej volt a testvér projectet elvetettük. Aztán jöttek 7-8 hónapos kora körül az óránkénti éjszakai kelések. Fáradt és kimerült voltam, még mindig úgy érzetem nincs itt az ideje egy kistestvérnek

Véleményem szerint a második gyermek tervezésénél végig kell gondolnunk, hogy alkalmasak vagyunk-e egy következő terhesség kihordására, például el tudjuk-e látni terhesen a nagyobbat, illetve első szülöttünk mellett ki tudunk-e hordani egy terhességet boldogan. Ahogyan egy pszichológus barátnőm mondta „gyereknek elsősorban testvér kell és nem játszótárs” vagyis nem kell feltétlenül a kis korkülönbséghez ragaszkodnunk, ha az a szülőnek nem jó. 

Még első gyermekemmel várandósan kérdezgették, hogy mikor megyek vissza dolgozni. Rosszallóan néztek rám, mikor azt feleltem: nem tudom, de abban a pillanatban amint szükségem van rá. Inkább lásson kevesebbet a gyerekem, de akkor kiegyensúlyozottnak és boldognak. Valahogy így voltam a kistestvér kérdéssel is. Abban a pillanatban, amint vágyni kezdek rá.

Vilmossal fantasztikusan éreztem magam otthon, és eszembe nem jutott még a munkába állás. A nap nagy részében nem is szívesen bíztam volna őt másra. Vili egyre ügyesebb lett, átaludta az éjszakát, elindult, beszélni kezdett. Már nem kellett feltétlenül az én örökös és 100 százalékos készenlétem, így eljutottam a férjemmel moziba, vagy vacsorázni. Felszabadultam, ettől az érzéstől, és persze attól, hogy a környezetemben sorra terhes lett mindenki a második babával, a férjem is tovább rágta a fülem, rám is rám tört az „egy gyerek nem gyerek” érzés. Így 2003. szeptemberében terhes lettem Tamarával, ekkor Vilmos 15 hónapos volt. Természetesen még javában szopott. Tamával való terhességem az első két trimeszterben szinte tünetmentes és zavartalan volt. Így az a néhány hónap azt hiszem életem egyik legboldogabb időszaka volt. A pocakomban új élet növekedett és közben maximálisan tudtam a kisfiamra koncentrálni, ott volt mellettünk egy támogató férj és anyukám személyében egy épp nyugdíjba ment segítség is. 

Vili 21 hónapos korában végül magától (némi orientálással) leszokott a szopiról. Már csak a délutáni elalvás előtt szopizott, pár másodpercig, de már az egyre növekvő pocakomtól nem igazán fért hozzá és nekem is fontos volt, hogy megtanuljon szopi nélkül elaludni a kistestvére érkezéséig, hiszen addig csak velem aludt el.

Igyekeztünk Vilit maximálisan felkészíteni testvére érkezésére. Első perctől tudta, hogy anya pocijában baba van, volt hogy az ultrahangos vizsgálatra is magunkkal vittük. Sokat beszélgettünk babákról, születésről, testvérekről, olvastuk a Sehány éves kislány című mesekönyvet. A felkészítés nem volt hiába való, de nem oldott meg mindent, féltékenységi jelenetek adódtak, de csak mértékkel.

Az utolsó harmad, illetve a terhesség utolsó hete iszonyatos görcsben telt. A ctg nem volt megfelelő. Tama szíve nagyon hevesen vert, szerencsére az én gyógyszeres kezelésem (antibiotikum és betalock) elegendő volt. Fogalmam sincs, mi okozhatta, mivel én se nem voltam beteg, se fertőzést nem találtak nálam. Azonban innentől kezdve rettentő nyugtalan voltam, mivel tudtam, hogy ez Tamusnál okozhatott átmeneti oxigénhiányt és tisztában voltam az oxigénhiány lehetséges veszélyeivel. Átbőgött éjszakák következtek, és mindennap imádkoztam, hogy Tamara egészségesen szülessen. Az antibiotikum kúra után a további ultrahangok és ctg leletek teljesen jók voltak, de Tama születéséig nem tudtam igazán megnyugodni. Ez az időszak nehéz volt, közben két éves Vilmoskámat is el kellett látnom.

Az utolsó harmad sűrűbb orvosi ellenőrzései Vilinek is segítséget jelentettek felkészülni testvére megékezéséig. A családnak is, hiszen a nagymama és apa is többet volt vele, a kórházban töltött időszakra nekik is fel kellett készülniük.

2004. május 12-én egészségesen megérkezett Tamara (3850g, 55 cm). Hat hetes korában derült fény arra, hogy feltehetően a pocakbéli fertőzés kétoldali vesetágulatot okozott nála, ami szépen javul, és egyelőre a két havonkénti ellenőrzésen kívüli különösebb kezelést nem igényel.

Boldog voltam, de Tama születését követően nem éreztem azt az eufóriát, amit a kisfiam születésekor. Nem tudtam úgy örülni a kettesben létünknek, mint anno Vilivel. Be kell valljam a kórházban töltött időszakban szörnyen hiányzott Vilmoska és persze apa is. 

Mikor apa behozta Vilit a kórházba, Vili a pár órás testvére mellé feküdt, rögtön bátyusként kezdett viselkedni. Tündéri volt. Sírtam a meghatottságtól és a honvágytól is. Végül összesen 48 órát töltöttünk a kórházban. Hazaérkezésünkkor Vili a kistestvérétől „kapott” ajándékot (egy motort) így könnyebben fogadta a jövevényt. Még a kórházban nem éreztem azt a féltékenységet, amit otthon. A legrosszabb az volt, hogy ez a féltékenység nem durvaságban, vagy agresszióban jelentkezett, hanem az örökké csillogó vidám kis szempár egész más lett, folyton búskomor volt. A már másfél éves kora óta tisztán mondatokban beszélő gyermekem dadogni kezdett. Magam is úgy éreztem, hogy soha többé nem tér már vissza az a felhőtlen, intim és fantasztikus kapcsolatom a kisfiammal, mint korábban. Nekem is rá kellett jönnöm Vilit ugyan próbáltam felkészíteni a két gyerekességre, de én magam lelkileg még nem voltam felkészülve. Nekem is meg kellett szoknom, hogy addigi 3 fős kis családunk 4 főssé vált és ez mindenkire új feladatokat rótt.

Az első hat hét tényleg nagyon nehéz volt. Tama sokat sírt, az éjjeli ébredésekkor szopi után nem aludt vissza, hanem órákat ébren volt. 

Aztán valahogy az idő megoldott mindent, összecsiszolódtunk. Fokozatosan elmúlt Vili dadogása, szopizni is próbált (de már nem tudott), így pohárból kapott lefejt anyatejet. Míg Tama aludt nagyokat, addig Vilivel játszottam, vagy valaki vigyázott Tamára, mi meg Vilivel kettesben elmentünk a játszótérre. Majd Tamát is vittük, az is előfordult, hogy más vitte el Vilit, hogy Tamával lehessek kettesben. Aztán a két gyerek napirendjét is sikerült összehangolni általában nagyjából egy időben fekszenek és kelnek és a délutáni alvásuk is egy időben történik. Persze ebben is akadnak hullámvölgyek.

Sokszor éreztem azt, hogy külön-külön nem tudok velük eleget, ill. annyit foglalkozni, amennyit szeretnék és amennyit ők is igényelnének. Ez áthidalható volt addig, míg Tama el kezdett mászni. Onnantól kezdve viszont kezdődtek a nagy féltékenységi rohamok, Vili is rájött, hogy mostantól Tama nem egy magatehetetlen baba, hanem rivális. Nem mondom, hogy Vili bántotta Tamarát, de felemelte, odébb tette, mindent elvett tőle. Ekkortól Vili újra ébredt éjjel. Aztán a kisfiam is megszokta, hogy a kicsi babából egy örökmozgó lett. Mikor Tamara egy éves lett, kezdett könnyebb lenni, mióta Tamus a két évet is betöltötte, ő is kommunikál, egyre többet játszanak együtt, és ezzel párhuzamosan a veszekedések is gyakoribbak. Ennek dacára fantasztikus látni, ahogy kezdenek egymáshoz nőni. Természetesen összhangot sugárzó édes jelenetek első pillanattól voltak. Emlékszem mikor Tama látni kezdett, Vili húzta fel neki a pörgő-forgót, vagy később kisszékre állt és tele hordta játékokkal a rácsos ágyat „idenézz Tamara mekkora pénztárgépet mutatok neked” felkiáltással. Aztán örök konfliktusforrássá vált, hogy Vili már javában épített, mikor Tama még rombolt. Mára már Tamus is épít, így a harc az építőkockáért zajlik. 

Félreértés ne essék, rajongok értük, gyönyörűek, egészségesek és imádni való zsivány mindkettő, de nehezebb pillanatainkban sokszor merült fel bennem a „mi lett volna ha?” kérdés özön: „mi lett volna ha, Vili két éves kora után visszamegyek dolgozni inkább? Ha csak, akkor jön a kistestvér, ha Vili már óvodás? ” és így tovább. Azt hiszem könnyebb, lenne, talán.

Sokszor érzem azt, hogy szeretnék már mást is tevékenykedni, például többet olvasni, vagy többször eljutni színházba, többet törődni önmagammal. Aztán mindig rájövök hogy nagy ajándék ez az élettől, hogy ennyi időt, évet tölthetek gondtalanul kizárólag a gyerekeimmel, amit ki kell használni. Ebből a szempontból örülök, hogy Magyarországon élek, és nem például Amerikában, ahol csak hat hetet lehetnék a csemetéimmel.

Úgy érzem, most már szükségem van rá, hogy a pelenka világából ismét a munka világába csöppenjek. Várom, hogy növögessenek tovább, és újra elérjen az a felszabadultság érzése. Akkor majd talán elkezdek vágyni egy harmadik után?

Schüttler Nóra (Norci)


2006.09.04.

 
 
 
X
EZT MÁR OLVASTAD?