Irigylem a gyerekem!

Mert egyszer biztos volt. Ha másból nem, hát a családi legendárium olykor kissé túlzó, de azért hitelesnek tekinthető forrásából én is tudom, hogy olyan eleven voltam, mint hét fiú, pörögtem és csacsogtam naphosszat, megállni nem bírtam. Halványan még emlékszem is, de azóta mintha lemerültek volna az elemeim. Legalábbis a gyerekhez képest.

És irigylem. Irigylem azt a végtelen és kimeríthetetlen energiáját, ami nekem már nincs. Miért nincs? Mert hogy szükségem lenne rá, az egészen biztos! Nem kaphatnék egy kis energia-átömlesztést? És irigylem ám még számtalan egyéb tulajdonságát. Hogy miket? Sorolom.

• Irigylem a gyerektől a kielégíthetetlen kíváncsiságát, amivel mindent tudni akar, amivel folyamatosan keresi az összefüggéseket minden apróság között. Nem rest folyamatosan kérdezni, és ha kell, ismét kérdezni. És ismét. És ismét...
   
• Irigylem a nyitottságát, azt, ahogy mindent befogad, felszív, mint egy száraz szivacs, ítélkezés nélkül. És nem csak úgy, a nagy űrbe, hanem bármikor visszaadhatóan. (A memóriáját is irigylem, elképesztő, hogy mi mindenre emlékszik egészen konkrétan tökéletes pontossággal.)
   
• Irigylem a csodákba vetett hitét, hogy számára a mesék éppolyan elevenek, mint a valóság. Hogy komolyan hisz a Mikulásban és az Angyalkában, és evidensnek tartja, hogy a jó mindig, minden körülmények között és minden nehézség ellenére elnyeri jutalmát. A rossz meg persze a büntetését!
   
• Irigylem a küzdeni tudását, amivel új és új képességek elsajátítására kényszeríti magát. Legyen szó az első lépésről, az első szóról, az első biciklivel megtett körről, akárhány eséssel, bukással megspékelve. Padló? Mit sem számít, majd megpróbáljuk újra!
   
• Irigylem a szakadatlan optimizmusát és jókedvét, amit csak olykor-olykor, egy-egy röpke pillanatra borít meg egy kicsi katasztrófa, de aztán két perc múlva ismét fülig ér a szája. Lehet bármilyen sötét a reggel, bármilyen hideg kint, bármilyen magas a villanyszámla, vagy bármilyen kekec a csoporttársa az oviban. Ő jókedvű, töretlenül.
   
• Irigylem, hogy szemmel láthatóan úgy érzi jól magát a bőrében, ahogy van, úgy érzi helyén magát a világban, ahol van. Nem törődik vele, hogy pocakos-e vagy nem túl vastag-e a combja (hála az égnek), nem zavarja, ha kopottabb a nadrágja, vagy ha nem a legdivatosabb a cipője.
   
• Irigylem az önbizalmát, ami minden hiba és kritika ellenére is megdönthetetlenül erősnek bizonyul. Eddig legalábbis. Nevezhetik hülyének vagy bármi egyébnek, tudatában van annak, hogy szép, okos és különleges. (Na, persze, az sem lenne jó, ha a ló másik oldalára esne, de szerencsére egészséges mértékben imádja magát. Amennyire kell.)
   
• Irigylem, hogy nincs benne félelem, vagy ha van is, hát tesz rá magasról, és bármilyen, általa fontosnak vélt, általam esetleg esztelenségnek tűnő dologba bele mer vágni. Mélység-magasság? Áram? Száguldó autó? A szomszéd kétszer akkora gyereke? Piha. Mi az neki!
   
• Irigylem az akaratát, aminek köszönhetően ugyan időnként a falat kaparom – és velem együtt minden felnőtt a családban -, de aminek nagy hasznát veszi majd még. Mert amit igazán akar, azt el is éri. Puszta akarattal, hízelgéssel, kompromisszumokkal. Mondjuk, tény, hogy az elengedéssel még akadnak problémái.

Talán nem is jó szó, hogy irigylem. Azt hiszem, sokkal igazabb, ha azt mondom: inkább csodálom. Mert már tudom, micsoda kincsek lesznek ezek később a kezében. Ha addig sikerül megőrizni őket.

Ti milyen tulajdonságát-képességét irigylitek-csodáljátok a gyereknek?