Káromkodni jó!
Úgy hároméves kor körül fordul elő általában először, hogy a gyerek csúnyát mond. És ekkor fordul elő az is először, hogy a szülő nem tudja eldönteni: most röhögjön egy hatalmasat – hiszen a helyzet kétségtelenül komikus -, vagy utasítsa rendre a gyerekét. Mondjuk, igazából egyik sem jó megoldás, mert mindkettő megerősíti a gyerekben a csúnya szavak használatának gyakorlatát: ha nevetünk, akkor a szórakoztatásunkra, ha rápirítunk, akkor a bosszantásunkra használhatja majd. De mégis, én azt mondom, káromkodni jó!
Bevallom, én bizony káromkodom. Arra figyelek, hogy ne kötőszóként használjam a káromkodást, ne uralja el a beszédemet, de mégis. Például, ha elesem vagy megégetem magam. Vagy ha valamin-valakin annyira felbosszantom magam, hogy úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy akartam.
Persze, szoktam olykor sóhajtozni is, csak az sokszor nem elég. Egy jól megcsavart, cirádás káromkodás viszont mindig használ ilyenkor – szinte kézzelfogható, ahogy a csúnya szavakkal együtt a feszültség is kigördül a számon keresztül. És utána jobb, sokkal, de sokkal jobb. Utána már vagyok olyan állapotban, hogy a megoldáson dolgozzam.
Sokszor fültanúja ennek a gyerek is, nem tagadom. És lehet, hogy ez elítélendő, de nem hiszem, hogy lenne olyan szülő, aki hibátlan, tökéletes és mindig mindent úgy csinál, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szóval, a gyerek hallja, és innentől kezdve evidens módon ő is káromkodik.
Például akkor, mikor eltaknyol futás közben. Vagy amikor beleütközik egy olyan korlátba, amelyet a testi fejletlensége és a nagyon is fejlett akarata között talál. Vagy amikor valami vagy valaki nagyon felbosszantja, ideges vagy mérges. Netán csalódott. És én nem bánom. Ettől még nem szenved csorbát a tisztelet.
Mert a káromkodás remek feszültség-levezető esetében is. És inkább hangozzék el egy „a fene egye meg”, egy „franc essen bele”, netán egy „basszus”, minthogy hisztibe lovagolja magát, ne adj isten egy nagy levegőt véve lenyelje a negatív érzéseit. Azt nagy szülői feladatnak tartom, hogy megtanítsuk a gyereknek: az érzéseinket lehetőleg vegyük komolyan és sose temessük magunkba, mert visszaüt. Fontosabbnak tartom, minthogy a gyerek száján sose csússzon ki egyetlen arcpirító kifejezés se.
Emellett persze azt is fontosnak tartom, hogy azért a gyerek megtanulja: nem mindig és minden helyzetben élhet ezzel az eszközzel. Más emberekkel szemben, párbeszéd közben, netán bántó szándéktól vezérelve lehetőleg ódzkodjon tőle, óvodában-iskolában is kétszer gondolja meg a dolgot, és ha elkerülhetetlen, hát várjon az alkalmas pillanatra egy pöttyet.
Úgy látom a gyereken, hogy annak ellenére, hogy nincs tiltva a káromkodástól, nem épült be a mindennapi beszédébe a csúnya szavak serege. Inkább eszközként, a helyén használja őket, és ez szerintem jó.
Nálatok szokott káromkodni a gyerek?
Szilágyi Diána, 2012. április 26.
Babanet hozzászólások(2 hozzászólás)
Nade mi van akkor ha nem csúnyát akar ám mondani....a múltkor építettük össze a kis ikeás favonatpályát, a 3,5 éves fiam megállt mellettem, gyönyörködött a műben, megsimogatta a hátam, majd közölte hogy Anyí, ez fasztikus!:DDD Én bevallom annyira nevettem hogy nem bírtam megszidni az első 2 mp döbbenetem után, aztán persze megbeszéltük hogy ugyebár fantasztikus...és tényleg ez utóbbit akarta mondani, szóval messze fel sem fogta hogy miért kacagok mellette...
Na, de azért van, amikor pontosan tudják, de pl ami tegnap este is előjött, hogy úgy kezdik hogy ugye azt nem lehet mondani hogy....és persze jól kimondják, mert azt KELL!:-)) Úgyhogy ovid kortól egyre inkább fifikásabbak tudnak lenni!