Hagyjuk a babát sírni, vagy vegyük fel és ringassuk álomba?

Körülbelül tíz évvel ezelőtt, amikor egészen friss volt még számomra az anyává válás élménye, én is tele voltam kérdésekkel: visszamenjek-e dolgozni, vagy főállású anya legyek, mellettünk aludjon- e el a csemeténk vagy fektessük külön kiságyba, tápszerezzünk, vagy ne, milyen oltásokat adassunk be mindenféleképpen, és persze, hagyjam-e, ha sír, vagy azonnal kapjam fel? Hozzá kell tennem, hogy akkoriban nem állt ennyi információ a rendelkezésemre, mint manapság, sem az interneten, se okos telefonom nem volt, se az emberek nem beszéltek ilyen nyíltan ezekről a témákról. De az is igaz, hogy így nem is volt ki ítélkezzen: nézd meg a legtöbb baba-mama fórumot, mindenkinek annyi határozott elképzelése van mindenről, és pillanatok alatt képesek vadidegenek összeveszni – ezúton is szeretném tudatni, hogy a következőkben csupán az ÉN tapasztalataimat osztom meg, azt, hogy NEKEM mi vált be. Ha tetszik, fogadd meg a tanácsaim, ha nem, akkor felejtd el!

A gyermekeim ma 5 és 10 évesek, és kitűnő alvók. Szóval nekem pozitív tapasztalataim vannak azzal a módszerrel kapcsolatban (amit az angolban „CIO” azaz „crying-it-ot”-ként is emlegetnek), amikor hagyjuk a gyerkőcünket sírni – még ha a szívünk is szakad meg- egészen addig, amíg ki nem fárad és álomba nem szenderül.

Ami nekem nagyon sokat segített az az volt, hogy mindig arra gondoltam, hogy érte teszem: az által, hogy nem ugrok azonnal a bömbölésére, megajándékozom azzal a készséggel már igen korán, hogy megtanuljon egyedül elaludni. Nehéz volt megállni? Igen! El is sírtam magam közben de bevált, szóval újra ugyanígy csinálnám!!

Az első gyerkőc mellett egy fizikailag is borzalmasan kimerítő munkát végeztem, tehát nem volt opció, hogy hajnal 3-kor elkezdi a cirkuszt, 5-kor visszafekszem és 6-kor már kelek is. Muszáj volt aludnom. A CIO módszer szerint cselekedtem tehát: hagytam, hogy sírjon, nem rohantam hozzá és nem kaptam fel, de természetesen ránéztem időről időre, hogy érezze az anyai jelenlétet, tudja, hogy nincs magára hagyva. Közben pedig szépen lassan megtanulta, hogyan nyugtassa le saját magát és hogyan aludjon el egyedül, cumisüveg és egy idegroncs anya nélkül. A nagyobbik fiammal nagyjából 8 hónapig tartott ez a folyamat, a kisebbik valamivel hamarabb ráérzett. Minden este megetetve, megtisztítva, szárazon, betakargatva fektettük le a kiságyba őket, még éber állapotban. Ekkor kezdődött a sírás. Minden másodperc idegtépő volt számomra (a férjem egy fokkal jobban viselte); szörnynek éreztem magam! Belénk, nőkbe valahogy genetikailag kódolva van, hogy ha sír a gyerekünk, akkor azonnal ugorjunk, felvegyük és megvigasztaljuk… Folyamatosan az órát bámultam, hogy mikor mehetek be végre kicsit csitítgatni, mielőtt megint magára hagyom. De akár hiszed, akár nem, kb. 3 nap után egyszer csak elaludt magától, miután leraktuk az ágyba! Ezután pedig egyre többször sikerült álomba szenderülnie viszonylag nagyobb sírások nélkül. És azóta is, szinte szó nélkül mennek a saját fekhelyükre és végig aludják a 8 órát.

            Se a fejlődésükben, sem a személyiségükben nem okozott semmilyen törést vagy problémát a módszerünk: egészséges, boldog gyerekek. És sosem éreztem rossz anyának magam a miatt, mert máshogy nevelem őket: Te se tedd!

Ha bővebb információ érdekel, keress rá a Farber módszerre.