Szülésélmény 40 év fölött
Találkoztam egy férfival, szenvedélyes és szép szerelem szövődött közöttünk, rövid időn belül összekötöttük az életünket és – bár neki is vannak gyermekei – egyre többször beszéltünk arról, hogy jó lenne egy közös gyermek. Komoly döntés előtt álltam, hiszen jó munkahelyem van, vezető beosztásban dolgozom és elmúltam 40 éves. Az elmúlt években sokat ábrándoztam arról, hogy ismét van egy kisbabám.
Szülésélmény 40 év fölött
Alig voltam 18 éves, amikor első lányommal várandós lettem, 23 éves koromra már megszületett második lányom is. Problémamentes hónapok után mindkétszer spontán szülésem volt. Akkoriban még nem volt divat az apás szülés és nem tették a hasamra az újszülött gyermekemet. Hogy élmény lett volna a szülés, arra nem emlékszem. Túlestem rajta és örültem a babámnak. Tisztán, meghatottan emlékszem a kórházban töltött napokra, a várakozásra, hogy végre hozzák a kicsit, arra amikor egy kocsin tolták ki a bömbölő kis csomagokat, beindult a tej a babasírásra és az örömre is emlékszem, amikor az édes kis szuszogó szopni kezdett. Mindkét lányommal nagyon szívesen babáztam. Az évek múltak, elváltam, lányaim már a középiskolát is kijárták, lassan kirepültek.
Találkoztam egy férfival, szenvedélyes és szép szerelem szövődött közöttünk, rövid időn belül összekötöttük az életünket és – bár neki is vannak gyermekei – egyre többször beszéltünk arról, hogy jó lenne egy közös gyermek. Komoly döntés előtt álltam, hiszen jó munkahelyem van, vezető beosztásban dolgozom és elmúltam 40 éves. Az elmúlt években sokat ábrándoztam arról, hogy ismét van egy kisbabám. Azt azonban tudtam, hogyha valóban gyermeket szeretnénk nem szabad sokáig várnunk. Két hónap elteltével különös érzés kerített hatalmába, valahogy másként éreztem magam, hirtelen hízni kezdtem, émelyegtem. Beteg lennék, vagy ...? Gyorsan vettem egy terhességi tesztet, amin azonnal megjelent két lila csík. Percekig ültem az irodámban könnyek között, öröm, félelem, bizonytalanság érzések cikáztak át rajtam. Elmondhatatlanul boldogok voltunk. A nagy lányaim is nagyon örültek a hírnek, a szüleim kicsit furcsán fogadták, féltettek, de azért örültek, mint ahogy a párom szülei is.
A kilenc hónap gyakorlatilag rendben eltelt, a nagy súlygyarapodást kivéve élveztem a terhességet. Szoktam mondogatni, hogy én áldott állapotban voltam, csak az utolsó két hétben éreztem magam terhesnek. Nagy élmény volt számomra az ultrahang (régen még nem volt mindennapos ez a fajta vizsgálat), ujjongtam és meg is könnyeztem, amikor megláttam a 11 hetes picikém apró kezecskéit, lábacskáit. Volt azért rossz tapasztalatom is; mivel elmúltam 35 éves, javasolták a magzatvízvizsgálatot. Sokat vívódtam, de végül beleegyeztem. Már napokkal előtte nyugtatgattam a babát és magamat, hogy nem lesz semmi baj. Az eredmény 3-4 hét helyett 6 hét alatt lett kész (ekkor már 26 hetes terhes voltam), arra hivatkoztak, hogy lassan fejlődik a sejt. Egyre idegesebb lettem, minden irányba telefonálgattam, majd kiderítettem, hogy emberi hanyagság, nemtörődömség áll a dolog hátterében. Végül nem tettem semmit ez ügyben, örültem, hogy minden rendben van (de ilyen későn, mi lett volna ha ...,)és próbáltam az egészet elfelejteni. Azt azonban eldöntöttem, hogy semmiképpen nem szülök azon a klinikán. Amikor eljött az idő kiskunhalasi Semmelweis Kórházban, ismerős orvosok, szülésznők felügyelete mellett szültem, ahol évekkel ezelőtt (még a szülőágy is ugyanaz volt). A modern módszerek ebbe a vidéki korházba még nem találtak táptalajra (labda, medence, dúla, stb.), így hasonló módon és helyzetben szültem meg harmadik kislányomat is, mint a másik kettőt.
2003. november elején az orvosom közölte velem, hogy úgy gondolja, a hétvégén szülünk (a hónap közepére voltam kiírva). Másnap eltávozott a nyákcsap, délután már mérhető fájásaim is voltak. Este a párommal nekikészülődtünk az indulásnak, de mivel egy-két fájás kimaradt, vártunk még és ruhástól lehevertünk tévét nézni. Reggel így ébredtünk fel, a fájások pedig elmúltak. Még két-három napig ugrásra készen vártuk az időt, de az én kis babám csak nem indult útnak. Bevallom, kissé csalódott voltam (bár tudtam, nem maradok így), szerettem volna már magamhoz ölelni a kis pocaklakót. Két hét múlva aztán éjszaka el kezdett folyni a magzatvíz, fájás viszont nem kísérte, úgy gondoltam, hogy már a kórházban a helyem. Az egész éjszakát a szülőágyon töltöttem, a víz csak folydogált, fájás pedig nem volt, a baba nyugodtan pihizett. Kissé nyugtalanított, hogy hiába készültem fel, nem tudtam, mikor mi történik velem, minden másként van, mint, ahogy az előző szüléseimnél. Reggel 9-kor a szülészorvos bekötött egy infúziót. Ettől kezdve nem panaszkodhattam, jöttek a fájások sorba, egyre erősebben. Nem engedtek le a szülőágyról, nehogy a köldökzsinór a kicsi nyaka köré tekeredjen. Megbeszéltük a párommal, hogy a tágulási szakasz idején bent lesz velem, ha szólok, akkor azonban kimegy. Bevallom, kicsit konzervatív voltam ebben a témában, de nem volt igazam. Megnyugtatott, segített a jelenléte. Amikor már szinte elviselhetetlenné váltak a fájások, hirtelen, hatalmas erővel indult meg a baba, úgy éreztem, rögtön szanaszét szakadok. Felgyorsultak az események, a szülésznő mosolyogva szolt oda hozzám; „Hurrá, erre vártunk”. Két perc múlva megszületett a mi csodálatos kisbabánk. Mikor a kedvesem kiment egy pillanatra, felhívta a lányaimat a mobilján. Kihangosították a telefont, így hallották ők is és a szüleim is amikor felsírt a kislányunk. Dórika 3,5 kg. súllyal és 51 cm-el. jött a világra, rögtön kinyitotta a kis szemét és körülnézett. Fantasztikus érzés volt, amikor a hasamra tették és hozzáérhettem a kis testéhez, minden fájdalmat elfelejtettem nyomban. Bizony van olyan pillanat, amikor a férfiak is küszködnek a könnyekkel, az én párom is meghatottan és hálásan pislogott, ahogy a kezébe foghatta újszülött kislányát. Büszkén mesélte mindenkinek, hogy amikor lemosdatták, tenyerével eltakarta a kicsi szemét a bántó fénytől és az apai dörmögésével megnyugtatta. Elmondhatatlanul boldogok voltunk és vagyunk. Tudom, hogy ez a közös élmény életünk végéig elkísér bennünket.
Sokan kérdezik, hogy más-e ebben a korban szülni és kisgyermeket nevelni, van-e elég türelmem, nem furcsa-e újra pelenkázni. Nem érzem, hogy olyan más volna, én húsz éve is nagyon jól éreztem magam, mint kismama, imádtam babázni. A türelem, úgy hiszem nem korfüggő, van olyan húszéves is, akinek nincs türelme a gyermekéhez. Az azonban biztos, hogy megújultam teljes egészében, büszke és nagyon boldog fiatal anyuka vagyok. Élvezem a babázás minden percét. Dórika pedig egy jól fejlett, egészséges és kiegyensúlyozott gyönyörű kisbaba.
4 naposan 10 hónaposan
Vajda Ilona
2004.12.13
