Igazi értékek, elkényeztetett gyerekek...

5 hónapos volt a kicsi, mikor először utaztunk vele haza. Akkor találkozott vele mindenki először, rengeteg ajándékot kapott, ruhát, játékot, még csokoládét is (Én meg a szemrehányást, mert mi az, hogy még nem evett csokit? Ja, hogy még csak szopik? Na de az apja se adott még neki?). Szó szerint elhalmozták őt. Első találkozás, azért ez a rengeteg ajándék, gondoltam akkor..

Teltek a hónapok, nőtt a poronty, jöttek sorba az ünnepek, névnap, szülinap, karácsony, s igyekeztünk tartani magunkat az elveinkhez, ilyenkor volt ajándék, de máskor nem. Nem mondom, néha volt kivétel. Kiérdemelt egy kisautót például az első hajvágásnál, vagy ha jól viselt egy orvosi látogatást, de tényleg nem volt jellemző, hogy csak úgy kapott volna ajándékot. Arra meg még inkább odafigyeltem, hogy a nasi gyümölcs legyen, ne édesség, és bár 1 éves kora után kapott a kicsi egy-egy alkalommal csokit, de nem túl gyakran.

Mégis arra eszméltem, hogy csak gyűlnek a játékok a lakásban, és bizony nem telt úgy el ünnep, hogy ne kapott volna otthonról édességet, mert hát ki látott már olyat, hogy húsvétkor nincs csokinyuszi, vagy karácsonykor rengeteg édesség. Félreértés ne essék, nem azzal volt gondom, hogy kap egy csoki-akármit, vagy egy játékot. Azzal a gondolattal nem voltam/vagyok kibékülve, hogy minden ünnep arról szól, hogy elhalmozzuk a kicsit. Szeretném megtanítani a gyerekemnek, hogy az együtt töltött idő, a közös élmények értékesek. Arra nevelni, hogy ha kap valamit, annak igazán örüljön. De hogyan, ha mindenkinek az a természetes, hogy állandóan kap valamit az a gyerek?

Dacolni a régi, kialakult szokásokkal, elvárásokkal nagyon nehéz, a reklámok és marketing befolyását elnyomni szinte lehetetlen. Mert valljuk be, ciki üres kézzel beállítani valahova, ahol gyerek van, ha még a csapból is az folyik, hogy vigyél csokit, kekszet, játékot, akármit. Nem is beszélve arról, hogy mivel jelenleg külföldön élünk, távol a családtól, barátoktól, még nehezebb a dolgunk, hiszen ők játékokkal, ajándékokkal akarják kifejezni a szeretetüket a gyerekeink iránt, így próbálják pótolni azt az élményt, amit a közösen eltöltött idő adna.

 Amikor cukorbeteg lett a fiam, muszáj volt a családnak is elfogadni, hogy vannak dolgok, amiken változtatni kell. Szem előtt kellett tartani, hogy nem adhatnak a gyerek kezébe ennivalót, édességet, mert nem ehet bármikor. Ez viszont azt eredményezi, hogy még több játékot kap.

Két és fél éves a nagyobbik fiam. Játékunk már most annyi van, hogy alig tudjuk elpakolni. Egyszer, mikor anyukámnak azt mondtam, nem kell már több, azt válaszolta, hogy akkor mi már ne vegyünk nekik. Értem én, hogy kényeztetni akarja az unokákat, de ne vegyem meg azt, ami esetleg fejlesztené a gyereket, hiszen úgyis kap valami mást?

Ma már szerencsére egyeztetünk, megbeszéljük, ki mit gondolt venni a gyerkőcnek, és ami felesleges, arról lebeszéljük egymást. Viszont az ünnep az ünnep ugyebár. Mit kapjon a gyerek? Imádok olvasni, számomra a könyv a legszebb ajándék. Mindig tudtam, hogy a könyvek szeretetét át fogom adni a gyerekeimnek, így jellemző, hogy mesekönyvet, kifestőt kap a nagyobbik. A férjem mindig azt mondogatta, hogy ő bizony nagyokat fog legozni a gyerkőcökkel, tehét ha ajándékról van szó, általában duplot veszünk, bővítjük a gyűjteményünket, így egyre nagyobb tornyok épülhetnek. Néha csak ámulok, milyen kreatív a fiam, ha épít az apjával.

De mit kapjon a kicsi, aki alig fél éves? Mert valljuk be, a korának megfelelő játékokból is halomnyi van, hiszen a bátyja is alig használta őket. Új ruha kevés kell, a babaruhák mind megmaradtak a nagyobb gyerkőcről. Mi legyen akkor az ajándék? Személy szerint vagy mesekönyvet veszek neki is, vagy olyan játékot, amivel később tud majd játszani. Ezeket aztán közösen eltesszük, így a nagyobbik is megtanulja, hogy nem minden az övé. Ha pedig úgy alakul, akkor közösen kapnak például pancsolós játékot vagy gyerekhangszert :)

Nem tudom, a többi anyuka hasonló cipőben jár e, ha igen, kíváncsi vagyok, hogy találják meg az arany középutat...