Anyuka… mintha lennék vagy 60 éves

Infúziós kezelést kaptam 3 napig, és még sokáig bent kellett volna feküdnöm, de alig vártam, hogy haza jöhessek, és végre békén hagyjanak. Egyébként rettenetesen félek a tűtől és társaitól!

Hazajöttem, de sajnos nem múlt a rosszullét és a vérzés sem, ezért befeküdtem megint a kórházba, de ezúttal csak egy éjszakára. Mondanom sem kell elég bunkók voltak, és már a hócipőm tele volt mindenkivel (magyar egészségügy). Aztán reggel végre írtak fel nekem gyógyszert és nem rávágták, hogy "ez természetes, Anyuka". Na, igen... Anyuka... mintha lennék vagy 60 éves…

Már kezdtem megnyugodni, hogy jó lesz minden, ami részben igaz, részben nem. Bár elmúlt a gyomorvérzésem, a hányinger végigkísért egészen októbertől február végéig. Onnantól kezdve már tudtam főzni, sőt, kívántam az ételeket. A páromat minden nap meleg étellel vártam haza, és pakoltam neki munkába szendvicset.

Ahogy teltek a hetek, éreztem, hogy mekkora nagy küzdelem lesz ez a fájdalommal, amit még nem ismerek. Azt meg sem említettem, hogy akkora pocakom volt, mint aki hármas ikreket vár. Májusban már minden bajom volt, fájt mindenem és Dominik reggeltől estig ficánkolt a pocakomba, ami azt is jelentette, hogy egyre ingerültebb lettem a sok nem alvástól, a félelemről nem is beszélve.

Már járnom kellett NST-re, az első pillanattól kezdve erős jósló fájásokat mutatott. Június 10-én be kellett feküdnöm a kórházba. Teltek a napok, de a fiam csak jelzett, hogy jön az idő, ám megszületni nem akart. Végül június 20-án, pontban éjfélkor elfolyt a magzatvizem, és rettenetesen megijedtem, ugyanakkor örültem, hogy 24 órán belül legkésőbb Dominik a karjaimban lesz.

Hajnal 4-kor kezdődtek a fájások, erősödtek, és azt hittem, hogy ilyen lesz végig, de nem! Délelőtt 11-kor már csillagokat láttam, de ez még mindig semmi volt ahhoz képest, amit este 20:00-kor éreztem. Közben adtak ilyen-olyan fájdalomcsillapítót, ami annyit ért, mintha a hátam mögé öntöttem volna egy pohár vizet.

23:00-kor már azt mondtam, hogy kész, feladom, végem van, a fiam nem tudott természetes úton megszületni, és én ezt éreztem, de nem tudom megmagyarázni, anyai megérzés volt szerintem. "Mondtam" az orvosnak, hogy műtsön meg, mert érzem, hogy nem tud simán megszületni a babám, de erősködött, hogy nem sok van hátra. Igen, nem sok van már hátra, délután három óta.

Párom végig velem volt, ami segített, szegénynek már nem volt jobb keze, annyira szorítottam, jó, hogy maradt belőle valami. Próbált nyugtatni, de olyan kínok között nem sokat enyhített, nem igazán tudtam kontrollálni magam. Haragudtam az egész világra, hogy miért nem segítenek nekünk, nem akartam elhinni, hogy ez velem történik.

Aztán végre belátták, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni! Végre éjfél után bevittek a műtőbe, ami nekem már maga a megváltás volt! 00:13 perckor felsírt a kisfiam, Dominik. Még most is könnyes lesz a szemem, ha visszagondolok rá.

Remegtem a végkimerültségtől, mint a kocsonya, a műtőben kiakadt a vérnyomásmérő, szóltak, hogy próbáljak megnyugodni, de nem tudtam, sokkot kaptam. Végre, nagyon boldog voltam, 9 hónap szenvedés és várakozás után megszületett életem értelme!

Nem érdekelt, velem mi lesz, csak Ő jól legyen. De nem volt, 8/9 APGAR-ral született, ami nem rossz, de lehetett volna jobb is, ha nem kínoznak meg mindkettőnket fölöslegesen! Csak egy ultrahang készülék kellett volna, és máris tudták volna, hogy a kisfiam feje nem volt beilleszkedve a szülőcsatornába, és egyébként a medencecsontjaim sem nyíltak szét.

Szólt a csecsemős nővér, hogy Dominik papíron a koraszülött osztályon van, de mivel nem akarják elvenni tőlem, az állapotától függően maradhat. Vénásan antibiotikumot kapott, mert gyulladást volt a szervezetében. Sajnos, nem hatott a gyógyszer, mégis le kellett vinni a koraszülött osztályra.

Ott agyvizet vettek tőle, mert azt hitték a gyulladás ráhúzódott az agyára is. Az eredmény negatív volt, hála Istennek! Ott kellett maradnia több mint 1 hétig, amíg meggyógyult a gyógyszerektől. Nagyon kedvesek voltak a nővérek, látták mennyire szenvedek. Minden pillanatban, minden gondolatom a Fiam körül forgott, hogy mikor mehetünk már haza, és lehetünk végre hármasban. Végül depresszióba estem, ami hőemelkedés formájában jött ki rajtam, úgyhogy mire Domi meggyógyult, most miattam kellett bent maradni plusz 2 napot. Már azt hittem megőrülök kínomban.

Majd pénteken VÉGRE hazamehettünk, de sajnos csak két napra, mert vinnünk kellett Dominiket Óbudára, a fejlődésneurológiára, hogy megnézzék nem sérült-e szülés közben. Mert mint utólag kiderült, nem lett volna szabad nyomatniuk engem, de a szülésznő közölte velem: Anyuka! Szuszogja el a fájást, nyomjon, vagy csináljon, amit akar! Szép. És így sajnos a kisfeje megnyomódott, de hála Istennek, nem lett baja!

Ott is 4 napot dekkoltunk, mire begurultam, de közöltem az orvossal: ha baja van a gyermekemnek, közölje velem, ha meg nincs, akkor azonnal megyünk haza! És jöhettünk. Végre itthon! Nagyon örültem, hogy együtt lehetünk Dominik, a Párom és Én.

Kovács Éva